Jules Romains: Clanricard, a tanító
Jules Romains: Clanricard, a tanító
A Nyugatnak
Clanricard ráüt a vonalzóval az asztala állványára. Új gyakorlat kezdődik. Az órából már három perc elmúlt. Clanricard nézi az osztályt. Egyúttal a szagát is érzi. A nép ötvennégy gyermekéből nem annyira az istálló meleg és majdnem víg szaga árad, hanem inkább valami menazséria illata, amelyben szomorgó, áporodott és muskotályos állatkák szoronganak. A levegő csak két magas szellőző-lyukon át újulhat meg. Ma reggel már csípős az idő, nem lehet kinyitani az ablakokat. A sok szegény kis gyerek közül talán senki se panaszkodna. De egyik-másiknak az arca még sápadtabbra válhatna. Éppen eléggé sápadtak már. Némelyik a meztelen térdét a zubbonya alá húzná. Ez meg, itt az első padban, akinek olyan szép kék szeme van és olyan komoly, az ablaknak fordulna s szívszorító kis köhögéssel nézne majd ki, nem mintha panaszkodna a hideg miatt, hanem hogy elnézést kérjen a fázósságáért meg a gyöngeségéért.
Clanricard szorongva kérdi magában, hogy vajjon szereti-e a mesterségét. Annyi biztos, hogy szereti a gyermekeket. Mért szereti őket? Mert sok a szegény köztük. Mert a gyerekek is szeretik őt. Mert, hogyha nem jobbak is a felnőtteknél, még nem gyógyíthatatlanok. S az ő világuk, a gyermekek világa, nem ítél el.
Clanricard maga is csodálkozik, hogy mennyi sok csüggedés és keserűség van az eszméiben. Szinte nem ismer magára. A reggeli ujsághírek hozhatták ki a sodrából. Hirtelen valószínűnek érezte a katasztrófát. Előbb is érezhette volna. A mai hírek nem oly sokkal rosszabbak a tegnapiaknál. S nem kellett prófétának lenni, hogy kitalálja, mi van készülőben. Igaz, így van. De ilyen az ember.
Szegény osztály! Érdemes-e, vajjon, belefogni a számtanleckébe? Egyetlen sürgős dolog van most: beszélni az eseményekről. Nem értenék meg? Ki tudja? Clanricard egészen biztos abban, hogy - ha nem röstelli a fáradságot - mindent meg tud érttetni az osztályával, mindent, ami lényeges. Mindig fogja az osztályát; még ezt is, bár csak öt napja van velük. Követni tudja, késedelem nélkül, a gyermekek legmúlóbb hangulatát s azonnal hozzájuk tud igazodni. Ha Clanricard az osztályért kezd gondolkozni valamin, azért, hogy ez a gondolat az osztályba hatoljon s azonnal belelopózzék ebbe az ötven s egynéhány kis borzas fejbe, éppen csak akarnia kell s mingyárt olyan szavakat, olyan hangot és fordulatokat talál, hogy senki se mozog többé s az egész osztály láthatólag arra gondol, amit Clanricard akar.
Vajjon mit mondana most Sampeyre? Mit tanácsolna mestere, akiről, ha nincs mellette, Clanricard valami akaratos rajongással ismételi, hogy mindenkor igaza van, hogy ő az eleven útmutató?
Sampeyre-nek az a véleménye, hogy a munkát jól kell elvégezni. S a tanítás munkája mégis csak más, mint hogy itt, a gyermekeknek a kedves eszméiről diskuráljon. Sampeyre egy csöppet sem helyesli a közvetlen propagandát, részben mert támadást jelent a tudás nyugodt fönsége ellen, részben mivel egyértelmű a bizalom tőrbecsalásával és hiányával. Azt kívánja, hogy csak azt tanítsuk, amiben biztosak vagyunk s hogy minden mást bízzunk arra a köröttünk sugárzó ideális zónára vagy eszmekörre, amely csöndben, hang nélkül is irányítja a lelkeket.
Csakhogy Sampeyre ezt általában tanácsolja. Nem gondolhatott bizonyos ünnepies körülményekre...
- Fiúk... - Clanricard, önkéntelen, azon a hangon kezd beszélni, amely az osztályt figyelmessé teszi arra, amire mingyárt gondolni fog, ami nem tőle-magától jön, hanem attól az embertől, aki ott áll elől, a tábla és a napsugaras ablak között.
- Fiúk. Valamit mondanom kell néktek. Nem tudom, hogy odahaza apátok beszél-e majd erről előttetek. A napokban együtt néztük Európa fali térképét, ezt itt...
(Felszedi a sarokból s felakasztja két szögre, a tábla mellé, szemben a gyerekekkel.)
- Emlékeztek még rá, úgy-e: ez itt a Balkán-félsziget. Bulgária, Szerbia, Törökország... Már most, valószínűleg, háború fog kitörni erre, Bulgária és Törökország között. S Európa minden kormányát annyi sok szerződés köti össze, szövetségek, igéretek, többé-kevésbé titkos egyezmények, hogy, ha kitör a háború, könnyen egész Európára átragadhat. Ezt akartam csak mondani. Nem azért, hogy ijesszelek benneteket. Hiszen ti már nagy fiúk vagytok. De ezt néktek is tudnotok kell. Most pedig megkezdjük a számtanórát.
Clanricard nem is mond többet. A legegyszerűbb hangon beszélt, minden fellengzősség nélkül. Semmiféle célzatot, tudatosan, nem hangsúlyozott. Ezek a kicsik nem ismerik az ő gondolatait. Alkalma se volt még arra, hogy legalább sejttesse velük, hogy vélekedik a békéről, a háborúról, a kormányokról, a magas diplomáciáról, az emberek sorsának intézéséről. Azonban ez az élménye, amely szóra késztette, olyan mély volt, s az a kevés is, amit mondott, annyi eszmét bolygatott meg, hogy a kicsik, hirtelen, látják is már a háborút, mint egy szörnyű felhőt, amint ott sötétlik messze, kering és egyre tágabb köröket szánt, akár valami fullasztó füst. Azok a csillogó csaták, amelyekről más osztályban meséltek nékik; győztes vezérek arcképei, amelyeket kétgarasos füzeteiken bámulhattak; a trombita harsogása odakinn, az erődítményeken; az a mámor, amely elfogta őket, hogyha háborúsdit játszottak, - mindezek a káprázatok most egyszerre szétfoszlottak. Még a szó is új: háború. Clanricard tanító úr az első ember, aki erről beszélt nékik. «A kormányok.» Azokat is látják. Nem szeretik őket.
Clanricard úr megkönnyebbült. Izgalma elmúlik egy percre. Már-már majdnem csúfolódna magán. «Érdemes is. Mit tehetünk mi itt? Nem fogyna ki a türelmem. Csakhogy az eseményeké kifogy. Neveljük a jövő nemzedéket? S ha most mingyárt összeomlik minden?»
«El kell mennem ma délben Sampeyre-hez. Valahogy majd elintézem.»
Számokat ír a táblára. S irígyelni kezdi a papot, aki az ő helyében így beszélne:
«Fiaim, imádkozzunk az Úristenhez, hogy segítsen rajtunk a nagy veszélyben.»
Jules Romanis
