Illyés Gyula: Ó ÉDES BETEGSÉG
mikor beteg vagyok,
szürke ruháimmal levetem sorsomat
akár az angyalok.
akár a gazdagok
várom pislogva a bókot, szeretetet,
és az áldozatot.
s a vánkosok puha
felhőiből nézem a földi életet,
nem is·oly mostoha...
egyetlen ürügyem
élni ahogy élni álmodtam valaha
csak a dalhoz híven,
tudnám e nép sorát,
elgondolok máris példaként egy vezért,
zászlót, győztes csatát.
víg paraszt-had forog,
pajzán csapongásuk' elnézem kegyesen
és vélük vigadok.
kacsint be, rám nevet,
trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden
könyörgi kegyemet.
dukálna legalább,
egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál
féltérden a világ.
– Jöjj Múzsám, lépj elő,
izzó homlokomon költői korona
a vizes keszkenő.
kulcsot, jelszót adott
kiszökni a láncos munka vaskapuin
élvezni a napot,
hogy lám semmi se köt,
szállhatok szabadon, adósság, hivatal,
torz jelenünk fölött!
édes vigasztaló
ama percre, midőn kiszállok hirtelen
majd minden lánc alól,
még akkor sem e világ,
sajnálkozás nélkül, büszke szabadságként
fogadjam a halált.