GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök, a napirendi pont előadója: Tisztelt Házelnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Békét és nyugalmat szeretnék; békét és nyugalmat, mert erre van szüksége az országnak. A békének ára van. Világos, egyszerű kérdésekre őszinte válaszokat kell adni, és eszerint kell cselekedni - ez az ár.
Gyurcsány vagy Orbán? - sokan így teszik fel a kérdést. Pedig a kérdés nem ez; ez legfeljebb a következmény. A következménye annak, hogy miként látja a magyar parlament a jelenlegi helyzetet, annak okát és a lehetséges megoldást.
(11.40)
Vágjunk a közepébe! Nem kevesen azt állítják, hogy a probléma az maga a miniszterelnök; a miniszterelnök, esetleg kormányával együtt vagy a kormányzó pártok együttesen. Azért, merthogy - mondják - becsapták a választókat. A vádlók bizonyítéka egy, a nagyobbik parlamenti kormányzó párt előtt elmondott beszéd; a szembesítés, helyenként az indulat, a szenvedély beszéde Magyarországról meg rólunk.
Hazudtam vagy sem? Csalárd módon szereztük-e meg a kormányzati felhatalmazást vagy sem? Van-e ok és kell-e bocsánatot kérni? Ezekre a kérdésekre kell - mások mellett, talán elsősorban - válaszolni.
Kezdjük a legutolsó kérdéssel: kell-e bocsánatot kérni? Igen, kell. Hogy miért? Azért, mert halogattuk a szembenézést egy tarthatatlan politikával; azért, mert téves hitben ringattuk magunkat is, talán a választókat is, hogy a gondok maguktól megoldódnak; merthogy mindig találtunk okot, hogy ne válaszoljunk kellő eréllyel és kellő bátorsággal a kihívásokra. Igen, kell bocsánatot kérni, merthogy a politikai érdek, a szociális szükség és a gazdasági lehetőségek között túlságosan sokszor nem találtuk meg, nemcsak a politika, hanem az ország egésze számára is elfogadható egyensúlyt. Mert megengedtük, hogy elhiggyék, sőt időnként talán mi magunk is elhittük, hogy a politika felülírhatja a gazdaság törvényeit, vagy hogy a szociális igényeket kielégíteni csak politikai akarat kérdése.
Igen, talán kell bocsánatot kérni, mert hagytuk, hogy fennmaradjon az a látszat, sőt nemegyszer mi magunk tartottuk fenn azt a látszatot, hogy nagyobb teljesítmény nélkül is lehet nagyobb, magasabb jövedelemre szert tenni; hogy nem mondtuk ki, hogy amit riválisaink tettek 2001-től, mi pedig 2002 után, az felborítja az egyensúlyt, és előbb-utóbb nem lesz tartható ez a politika. Igen, e tekintetben kerültük a szembenézést, bátortalanok voltunk, és megpróbáltuk megkerülni a legegyenesebb, legegyszerűbb válaszokat. Ha valamiért kell bocsánatot kérni, akkor ezért: bocsánat!
És amikor azt mondtam - abban a bizonyos őszödi beszédben -, büszke vagyok arra, hogy végre megtettük, akkor arra a fajta szembesítésre voltam büszke, amely szembesítés persze nem állja ki a nyilvánosság próbáját úgy, ahogyan ott, nem a nyilvánosságnak szánt módon elhangzott. Igazuk van, arra nem lehetek büszke, hogy ezt nyilvánosan nem mertem megtenni vagy kerültem a szembesítést; hogy bátorságom csak ahhoz volt - legalábbis akkor -, hogy abban a körben, amelyhez politikailag leginkább tartozom, hogy abban a körben, amely a parlamentben vállalja, hogy a kormányt támogatva segíti annak politikájának az érvényesülését, abban, legalább abban megpróbáltam a szembesítést, hogy így nem mehet tovább, hogy változni és változtatni kell.
Ez akkor is igaz, hogy ha miközben nem beszéltem erről nyilvánosan - és ezt okkal a szememre vethetik -, a kiigazítás, az egyensúlyteremtés elkezdésével, ami miatt támadtak bennünket, vagy éppen a reformok elindításával a cselekvésben, a cselekvés által megtörtént a szembenézés. Az kétségtelen, hogy a hitelességhez nem elég tenni, hanem ahhoz talán előbb beszélni kellett volna, és talán nem pont így, és nem pont itt.
Van-e saját felelősségem? Igen, van, hiszen én vezettem az előző kormányt, azt a kormányt, amelyért én viseltem a fő felelősséget. Tehát enyém a fő felelősség, hogy amikor megérett az elhatározás, hogy változtatni kell, akkor ezt a döntésemet csak azok között mertem egyértelműen érvényesíteni, akiktől, mi tagadás, politikai értelemben nem volt tartanivalóm. Nem volt hozzá bátorságom, hogy elmondjam a választók szemébe is, hogy mindaz, amit csináltam, mindaz, amit csináltunk, és mindaz, amit nagyon-nagyon sokan Magyarországon az elmúlt években tettek és hittek, az helyenként öncsalásra, helyenként bátortalanságra épült.
Van ok tehát szemrehányást tenni a miniszterelnöknek, és van ok felszólítani arra, hogy beszéljen egyértelműen, ha pedig korábban nem tette, akkor kérjen bocsánatot. Van ok arra, hogy ne keverje össze saját felelősségét másokéval akkor sem, ha egyébként nyilvánvaló, hogy mindaz, amiről beszélünk, az bár személyes felelősséget is tartalmaz, talán nem vitathatóan túl is mutat azon. A hazugság abban a bizonyos beszédben tehát a szembenézés halogatása, a bátortalanság kifejezése, a kényszerítő erő alkalmazása, a kényszerítő erő szavai és mondatai, hogy nézzünk szembe, hogy ne halogassuk tovább, hogy menjünk együtt; hogy ne halogassuk tovább a reformokat, és lássuk be, hogy amit az elmúlt években tettünk, az sok esetben annak megmagyarázása, hogy miért nem kellenek ezek a reformok, vagy miért nem lehetségesek. Igen, erről szólnak azok a szavak, erről beszélek akkor, amikor azt mondom, hogy nem tettünk semmit.
Van még valami, amiért bocsánatot kell kérni: a nyers és indulatos fogalmazásért. Nyers volt, mert szenvedélyes volt, s a szenvedélyből egyoldalúság következett. És hát kétségtelen: az a hamis illúzió vezette, hogy a magaméi, a mieink között talán még ez a durva, miniszterelnökhöz egyébként nem méltó szó is megengedhető; hogy az indulat, a szenvedély az fölment. Nem mentett föl, és nem ment föl. Indokolt hát azoktól, akiket ez a fajta nyers stílus, ez a fajta durvaság bánt, bocsánatot kérni. Bocsánat! (Taps a kormánypártok soraiban.)
(11.50)
De hadd menjek még tovább! Az őszödi beszédnek van még egy következménye: az tudniillik, hogy lehetőséget teremtett az ellenzéknek az alkotmányos rendet támadó, veszélyes forgatókönyvet építeni. Ezért meg okom van kifejezni sajnálatomat; sajnálatomat Magyarország demokratikus többségének, mert a beszéd akarva-akaratlanul ürügyet szolgál a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendje elleni ellenzéki támadáshoz. Sajnálom. Ürügy lett a beszéd egy olyan hatalmi küzdelemben, amely túlmutat azon, hogy ki a miniszterelnök; amely túlmutat azon, hogy ki hogyan képzeli az egyensúlyt; amely a fékevesztett, demokratikus meggyőződésből nem fakadható hatalmi vágyból ered. Sajnálom, hogy a beszéd ürügyül szolgálhat egy ilyen hatalmi forgatókönyvhöz.
Ugyanakkor határozottan vissza kell utasítanom azt a vádat, hogy az első Gyurcsány-kormány adatokat hamisított, tudatosan félrevezette vagy becsapta az embereket. Az őszödi beszéd ilyen értelmezése maga a hazugság, a beszéd manipulálása, elferdítése, jelentésének rosszhiszemű megváltoztatása. Ez ügyben nem nekem, hanem azoknak kell bocsánatot kérni, akik ezt saját - egyébként úgy látom, semmiképpen nem nemes - politikai, hatalmi céljaikra használják. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
Az elmúlt hetekben Magyarországon sok helyütt, közte a Parlament előtt is tüntetések zajlanak. Sokan sokféle politikai indíttatásból sokfajta indítványt és javaslatot téve tüntetnek itt a Parlament előtt, köztük olyanok is, akik a nagyobbik kormánypárt (Sic!) választási szövetségesei, a tüntetőket támogatja a nagyobbik kormánypárt (Sic!) választott tisztségviselője, parlamenti képviselője. Nem lehet egyszerűen azzal elintézni tehát mindazt, ami ott történik és elhangzik, hogy a politikai szélsőség randalírozik. Talán ez is része a folyamatoknak, de ennél többről van szó. A Parlament előtt új alkotmányt, új rendszerváltást követelnek, van, aki a királysággal kacérkodik.
Beszéljünk akkor világosan! Nincs szükség új rendszerváltásra. A harmadik Magyar Köztársaság szabadabb, igazságosabb, jobb világ, mint elődje volt. Igaz, bizonyos tekintetben nehezebb is, küzdelmesebb és nagyon sokszor magányosabb. Megszűnt a bezártságra épített védettség, piac van, verseny, sok tekintetben általuk is keletkeztetett igazságtalanság és a folyamatos változás bizonytalansága. Ez mind a szabadság ára? - kérdezhetik. Azt tudom mondani, hogy nagyobbrészt igen, talán korlátozható e tizenöt éves, tizenhat éves új magyar rend sokfajta igazságtalanságának hatása. De igen, a változás, az ahhoz való alkalmazkodás, a verseny mind-mind ára ennek a szabadságnak; annak a szabadságnak, amely nélkül Magyarország kevesebb lenne.
De itt nem egyszerűen csak piacról meg versenyről van szó; szó van nyilván a politikai rendszerről is. A demokratikus politikai rendszer, annak keretei jól működnek - de valami elromlott. S hadd mondjam itt önök előtt, kormánypárti és ellenzéki képviselők előtt, hogy ha elromlott, akkor nem magától romlott el, hanem mi, politikusok, a közélet szereplői rontottuk el. Nyilván más és más a felelősség aránya egyik vagy másik oldalon, ezt érdemes megvitatni. De nem kétséges, hogy a magyar demokrácia, a magyar parlamentáris demokrácia nem úgy működik, ahogyan tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt, a rendszerváltás korában gondoltuk. A demokratikus Magyarországnak feltétele a szabad választás? Igen. A parlament működése? Igen. A pártok szabad versengése és alternatívaállítása? Igen. De része kell hogy legyen az, ami alkotmányban és jogszabályban le nem írható: a demokratikus magatartás és kultúra; az, hogy a versengő felek elfogadják egymás legitimitását; az, hogy elfogadják, hogy bár másként szolgálják a közjót, de a közjó érvényesülését keresik. A demokratikus politikai működés lényege az elfogadás képessége; elfogadni, hogy léteznek rajtam kívül mások is, más gondolatokkal, ugyanolyan legitimitással, mint én, amely legitimitás a választóktól ered, és a választóktól eredő legitimitás nem kérdőjelezhető meg. Aki ezt megteszi, az nem demokrata.
Ma itt nekem elsősorban a kormányról és a kormánypártokról kell szólnom, ez a normális. De engedjék meg, hogy azt mondjam, annak, hogy Magyarországon ma itt tartunk, a fő okát - nem a kizárólagos okát és nem az egyetlen okát, de a fő okát - abban látom, hogy 1998 környékén a magyar jobboldalon uralkodóvá vált egy álláspont, vagy legalábbis meghatározóvá, amelyet mások mellett például a következő mondatok, megjegyzések jellemeznek. Ugye, emlékeznek rá? “Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna.” Ugye, emlékeznek rá, hogy egészpályás letámadást hirdetett ’98-ban az akkori kormánypárt? Ugye, emlékeznek rá, hogy amikor a 2002-ig hivatalban lévő kormány ellenzékbe került, azt mondták, hogy a haza és a párt azonos, amikor azt állították, hogy a haza nem lehet ellenzékben? Vagy arra a mondatra, ami nem is olyan régen, alig több mint egy évvel ezelőtt hangzott el, hogy a baloldal, amikor tehette, mindig rárontott a nemzetére? Igen, ez a hatalmi önzés politikája. A hatalmi önzés politikája a kizárólagosságra való törekvés politikája. Igen, ez a demokratikus lelkület, a demokratikus ethosz, a demokratikus kultúra sérelme. Igen, ebből a politikából fakad a hazugságok politikája. Hadd használjam akkor az őszödi kifejezést, ami bár sok tekintetben egyoldalú, de a köznyelv mégiscsak ezt használja, és akkor hadd ne bújjak be politikai szövegek mögé! A magyar politika tele van politikai hazugságokkal. Ezt most nem azért mondom, mert a magam felelősségét eltakarni kívánom, azzal a beszéd első részében megpróbáltam szembenézni, de szeretném, ha látnák önök is és látná az ország, hogy sokkal mélyebb és átfogóbb mindaz, amivel itt szembe kell nézni.
Tipikus hazugságmódokról fogok beszélni, nem sokról, mert attól tartok, hogy az estig tartana, de egy párról, olyanról, amely közkeletű és naponta használt.
Az első hazugságmód a hazug vád, az erre adott menekülő védekezés, majd az ezáltal okozott gyáva politika politikai hazugsága és csapdája. Tessék azt állítani politikai riválisodról, hogy ha kormányra kerül, 100 százalékkal fogja emelni a gáz árát - aki a választási kampány hevében mit tud tenni? Az irracionálissá váló politikai hangulatban azt mondja, hogy nem lesz gázáremelés, sőt lassan mondja; majd amikor nyilvánvalóan nincsen más választás, merthogy nem az ország diktálja a gáz árát, akkor meg elgyávul a politika, mert attól fél, hogy önmaga hazugságának csapdájába esik. Ki hazudik először? Aki hazug vádat fogalmaz meg, hazug kérdést tesz fel, vagy aki az irracionális hangulatban nyilvánvalóan csak hazugul válaszolhat erre a kérdésre?
Vagy a hazug nyelv politikai hazugsága. Hogyan lesz az egy hétből három hét? Hogyan lesz az önkormányzati választásból népszavazás? És eljutunk oda, hogy a politika nyelvének már lassan nincsen köze az emberek által használt nyelvhez, konstruálunk, létrehozunk egy újabb világot, a hazug nyelvek hazug politikai világát.
Az irracionális ígéretek, túlzó ígéretek politikai hazugsága. Ígérjél 400 százalékot egészségügyieknek! Ha elhiszik, és téged választanak, majd megmagyarázod, hogy miért nem megy. De söprögethetnék a magunk háza táján is: ígérjél csak 50 százalékot! Az a baj ezekkel az ígéretekkel, hogy ha megvalósítod, akkor tönkremegy a gazdaság, ha nem valósítod meg, aláásod a politika hitelét és morálját. Bizony, a túlzó, egyoldalú, extrém ígéretek politikai hazugságát a magyar politikai elit, mi is szinte folyamatosan gyakoroltuk.
Hamis tényállítás, túlzó értékelés. Bár tudod, hogy 2002 és 2006 közepe között jelentősen csökkent az adóterhelés, állítsd azt - lehetőség szerint jó sokszor -, hogy hatvankilencszer emeltek adót! Hátha elhiszik. Vagy állítsd azt, hogy dübörög a gazdaság! Túlozzál! Hátha elhiszik. Alkalmazzál kettős beszédet, mindenkinek azt mondd, amit ő hallgatni akar!
(12.00)
Menjél el gazdasági vezetőkhöz, és mondd el nekik, hogy más a gazdaság és más a politika! Menjél el külföldre, és ott mondjál más beszédet, mint otthon! S reménykedjél abban, hogy nem találkoznak ezek egymással. Torzítsd az arányokat, hazudjál; mondjad azt, hogy az ezermilliárdos problémákra az a megoldás, hogy a miniszterelnök egy számmal kisebb autóba ül! Építsél a politikai irigységre, előítéletre! Ha szerencséd van, elhiszik az emberek, és azt hiszik, hogy megoldottál ezermilliárdos problémákat, csak A8-as autóból A6-osba kell ülni a miniszterelnöknek. Ismételd sokszor - esélyed van rá, hogy elhiszik. Vagy hallgasd el a tényeket! Vagy legalább a felét. Csak azt mondd el, ami neked kedvező, a többit véletlenül se! Gyakorold sokszor - esélyed van rá, hogy be fog válni. Ha meg más nincs, menekülj az igazság elől! Ez a menekülés a politika legnagyobb hazugsága.
A politikai hazugságok a közvetlen hatalmi viszonyokon túl is hatnak. Kialakul egy torz társadalmi-közéleti kultúra: a megosztottságé, az élethalálharcé, az önámításé és a tévhité.
Kérdezhetnék, hogy miért beszélek általánosságban. Én talán személy szerint vagy mi itt a kormányoldalon mentesek voltunk ezektől a politikai hazugságoktól? Ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány? Mi sohasem estünk ezeknek a politikai hazugságoknak a csapdájába? Nem, ez nem lenne igaz. Estünk, nem is egyszer. Ezt a beismerést tartalmazza az őszödi beszéd, és erről szól a jelenlegi beszéd is: a szembenézésről és a változtatásról.
De hadd szóljak pár mondatot az elmúlt négy hónapról is, nem csak a múltról, nem csak a választást megelőző időszakról; arról, hogy az elmúlt négy hónapban követtünk-e el hibát, követett-e el hibát ez a kormány. Hadd kezdjem azzal, hogy politikánk leglényege, középpontjában álló törekvése az, hogy változtassuk meg az elmúlt évek menetét, hogy térjünk vissza az őszinte szóhoz, hogy teremtsünk egyensúlyt a gazdaságban, hogy stabilizáljuk az országot mély változások sokaságával, azt szoktuk mondani, hogy nagy reformokkal. Hogy az egyensúly, a növekedés, az egyensúly, a reformok és a fejlesztések politikájával teremtsünk egy új országot, ennek nagyobbik részét foglaljuk bele a konvergenciaprogramba - ez helyes. Ezért nemcsak hogy nem kell semmilyen fajta kritikát vagy önkritikát gyakorolnunk, ki kell állni e mellett a program mellett. Egyensúly kell, reformok kellenek, és fejlesztések kellenek ennek az országnak. Nem általában, hanem konkrét programok mentén. Azaz az, hogy mit csinálunk, a dolog leglényege szerint, azt gondolom, abban bennünk és bennem személy szerint is nincsen kétely. Helyes célokat követünk.
De van ok a kritikára. Van ok kritikára a miniszterelnökkel szemben. Tudtam, hogy változtatni kell. Átéltem annak a - hát, ha hiszik, ha nem - történelmi felelősségét, hogy vagy elindulunk, és van esély megváltoztatni az országot, vagy maradunk egy régi vágányon, ami sehova nem visz. Tudtam, hogy nem lesz sok időnk; akik vártak a kormányzás elején, előbb-utóbb elbuktak. Volt bennem egy talán - utólag mondom - oktalan hitbuzgóság, egy ehhez társuló túlzott magabiztosság; menni, menni, menni előre, elővenni annyi ügyet, amennyit csak lehet, meggyőzni a társaimat, hogy muszáj menni, meggyőzni a döntéshozókat. És mindeközben sokakban az az érzés keletkezett, hogy a miniszterelnök érzéketlen, nem érzi, hogy milyen nehéz a változásoknak ez a sora, hogy nincs benne elegendő megértés és empátia. Ez okkal vethető a miniszterelnök szemére, ráadásul, aki ezt akarja tenni, talál, ha nem is egész mondatot, de felet mindenképpen, amely ezen állítás igazolására alkalmas.
De van a miniszterelnökön túlmutató felelősség is, amiben persze szintén a miniszterelnöknek a legnagyobb a felelőssége, de ami ennél szélesebb: a kormányé. Sok olyan kérdést tettünk az asztalra az elmúlt hónapokban, hogy összességében a kérdések sokaságával, a dilemmák, a gondok sokaságával a végén már maga a kormány sem bírt. Ezért nyitott kérdések sokasága helyenként dühítette az embereket; nemcsak a szükséges változások okoztak bizonytalanságot, hanem azok a kérdések is, amelyek anélkül kerültek a kormány napirendjére és a kormány látókörébe, hogy pontosan tudtuk volna, mindjárt milyen megoldást is javaslunk. Ez a kapkodás és a rögtönzés látszatát keltette sokakban, hogy nincs végiggondolva mindaz, amit a kormány csinál. Egyfajta túlzott reformlelkesedés és bizonyítási vágy uralkodott el a kormányon, hogy na, mi most aztán megmutatjuk Magyarországnak. Mi nem várunk tovább, mi megyünk előre! Mi, ha kell, akkor á-tól z-ig egyszerre mindent! Mert ez fontos, mert ez történelmileg kikerülhetetlen. Ebből aztán az derült ki, hogy túl sok kérdést, túl sok dilemmát okoztunk, és ennél lényegesen kevesebbre adtunk választ.
Igen, érteni kell, hogy ahogyan van teherbíró képessége egy embernek, ahogyan van teherbíró képessége egy tantestületnek, van teherbíró képessége egy kormánynak és egy országnak. És muszáj ehhez igazodni. Sem a kormány, sem a kormányfő nem diktálhat nagyobb tempót, mint amit maga is elbír, és főleg nem, mint amit az ország elbír. Voltak, akik erre bennünket figyelmeztettek, korábbi miniszterelnökök, jobb- és baloldalról egyaránt. Akár meg is hallhattam volna szavukat. De mint mondtam, talán épp a hitbuzgóság, az ügybuzgóság túlzott magabiztosságot kölcsönzött.
Természetesen lehet azt mondani, hogy van más út is, mint amit a kormány javasol. Így van, lehet más út is. Más, kidolgozott programot egyelőre nem látunk. Látjuk a magunkét. Látjuk azt a programot, amely 2007-ben és 2008-ban bizony nem könnyű éveket fog hozni. 2007-ben az átlagos jövedelmek vásárlóereje csökkenni fog, nagyjából 2-3 százalékkal, a bérek ennél nagyobb arányban. Mert nem növekednek annyival a jövedelmek és a bérek, mint amennyivel növekedni fognak az árak. És ez akkor is fájdalmas, ha hozzátehetjük, hogy az előző hat évben pedig összességében 40 százalékkal növekedett a vásárlóerő. És mondom ezt, bár nem szoktuk mondani, hogy nem kis részben ez is oka annak, hogy meg kell állnunk most egy-két évre. Mert az előző években a jövedelmek növekedése, amelyek mögött bár volt szociális szükség, de volt politikai indíttatás is, lényegesen meghaladta azt a mértéket, amivel a gazdaság növekedett.
A gazdaság lehetőségei és jövedelmeink növekedése elvesztette az arányt. Ennek a helyreállítása csak egy módon történhet: meg kell állnunk egy évre. Tudom, hogy egyetlenegy forint elvesztése is fájdalmas. És tudom, hogy talán egyszerűbb lett volna mértéket tartani az előző években, mert egy egyenletes növekedés sokkal többet ér minden tekintetben, nemcsak politikai tekintetben, mint egy gyors nekiindulás, utána nemcsak hogy megállás, hanem vissza is kell venni a tempóból.
2008-tól már nem várunk ilyen hatást. Azt reméljük, hogy 2008-ra alapvetően kiegyensúlyozottabb viszonyok lesznek, lassan élénkülnek a beruházások, a fejlesztések; 2009-től növekednek a jövedelmek, az egészségügyben, az oktatásban bevezetett reformok hatására jelentősen csökkennek, helyenként megszűnnek a közszféra működési zavarai, az állandósult pénzhiány, az abból fakadó zavarok, javul a közszolgáltatások minősége.
Hadd álljak meg egy pillanatra itt ezen a ponton, és szóljak pár mondatot újra az ellenzékről! (Halk moraj az ellenzéki pártok soraiban.) Ugye, emlékeznek: a kampány során azt mondták, hogy nem kell egészségügyi reform. Ha jól hallom, az elmúlt napokban az ellenzék vezére, bár zárt tárgyaláson, a sajtó kizárásával, sőt a jelenlévők figyelmét arra felhíva, hogy ne osszák meg az információt, arról beszélt, hogy kell egészségügyi reform.
(12.10)
Sőt, arról is beszélt, hogy kell reformalap. Ugye jól emlékeznek, egészen eddig azt mondták, nemcsak hogy nem kell adónövelés, hanem adócsökkentés kell. A reformalap, kérem szépen, maga az adónövelés. A reformalap maga a hamis nyelv, amiről korábban beszéltem. A reformalap egyenlő az adóemeléssel. A kettős beszéd éppen az, amiről korábban beszéltem: mást mondani zárt körben gazdasági vezetőknek, és mást mondani a nyilvánosságnak. Talán nem kell emlékeztetni önöket, hogy én most azért járok politikai Canossát, mert aki ezt teszi, azt veti szememre, hogy mást mondtam a frakciónak és mást nyilvánosan.
Azt tudom mondani, éppen ideje annak, hogy befejezzük a kettős beszédet, befejezzük a hamis nyelv használatát, befejezzük, hogy más programunk van a vállalatvezetőknek, más a szegény vidéki választóknak és más a budapesti értelmiségieknek, hogy adóemelés helyett reformalapot mondunk, hogy hol egészségügyi reformot igénylünk, hol pedig azt állítjuk - mondjuk, a pártelnöki vitában a televízió előtt -, hogy lássuk be, nem reform kell, hanem több pénz.
Szeretném, ha mindenki számára világos lenne, hogy bár vitatható a programunk, és az a dolga a parlamentnek, hogy ezt vitassuk, az a program, amivel az ellenzék előáll, és 1200 milliárd forint többletkiadást javasol, és ennél valamivel több bevételtől fosztaná meg az államot - ez összesen majdnem 2500 milliárd -, az maga a gazdasági, társadalmi csőd politikája. Ettől a hiány 22 százalékra növekszik, az adósság aránya meghaladja a 90 százalékot, a forint több mint 20 százalékot veszít értékéből, és egy euróért már 320 forintot kell fizetni, az infláció meghaladja a 10 százalékot, a GDP nem növekszik, hanem csökken vagy 20 százalékkal, a jövedelmek értékükből legalább 20-25 százalékot vesztenek, elvesztjük az európai fejlesztési forrásokat és a munkahelyek tíz- és százezreit.
Készen állok az egyenes beszédre. Csak azt kérem, beszéljen más is egyenesen, hogy mit ajánl, mit javasol az országnak. Az nem ajánlat, hogy majd megbeszéljük, hogy majd konzultáljunk. Akik hatalomra törnek, azoknak kell, hogy legyen programjuk - nem ötletük, hanem programjuk, kiszámolva, megmutatva. Mutassuk meg őket! A kormány megmutatja, még akkor is, ha ez vitatható.
A legfontosabbról ugyanakkor még nem beszéltem. Mert ez a vita, ami most itt van előttünk, sokkal többről szól, mint személyről, programról vagy hazugságról. Arról szól, hogy engedjük-e, hogy a parlamenti kisebbség támadást intézzen az alkotmányos rend ellen. Arról, hogy elvitassa a parlament jogát, hogy szabad akaratából megbízást adjon a kormánynak; hogy engedünk-e a zsarolásnak, a fenyegetésnek, az utcának. Arról szól a mostani vita, hogy a parlament erős-e, hogy megvédje a harmadik Magyar Köztársaságot, hogy szembefordul a fenyegetéssel, vagy gyáván megfutamodik.
Ma már nem egyszerűen a miniszterelnök személyéről szól a vita. Demokraták és az alkotmányos demokrácia ellenfelei állnak egymással szemben. A cél világos, elvitatni a parlamenti többség jogát, megfutamítani, kicsikarni az előrehozott választásokat, és a megvert, megalázott kormányoldallal szemben inkább holnap, mint holnapután kétharmados többséget elérni és új alkotmányt írni - új alkotmányt Orbán Viktor szája íze szerint. Arra kérem a parlamentet, hogy ne engedjen a fenyegetésnek, az ellenzék utcán szervezett zsarolásának. A demokraták dolga, hogy megvédjék a demokráciát.
Mi a megoldás? Az ellenzék szerint az, hogy menjen Gyurcsány Ferenc. Hogy véleményének súlyt adjon, ultimátumot ad, zsarol. Támadja a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét. Azt kérdezem a magyar parlamenttől, hogy engedjünk ennek a zsarolásnak, úgymond a béke és a nyugalom kedvéért. De milyen béke és milyen nyugalom lesz az, amit az alkotmányos demokrácia sérelmével érünk el? Sőt, annak a céljával, hogy egy új rendet teremtsünk, a kisebbség rendjét. Ez a pillanat békéje, hogy aztán a békétlenség és a nyugtalanság hosszú időszaka következzen; a demokratikus szabadság elvesztésének időszaka csak azért, mert a parlament egyik pártja nem tudja elviselni - ahogyan ő mondta -, hogy a haza legyen ellenzékben, hamisan, beszéljünk világosan, hazug módon.
Nem a haza van ellenzékben, hanem egy párt, egy párt, amely ha jól teszi a dolgát, a választók akaratából a következő választásokon megbízást kaphat a törvényhozásban többségi mandátumra. Pár nappal ezelőtt az önkormányzati választásokon jól szerepeltek. A népakarat az önkormányzatról szól, minden más legfeljebb vélemény lehet. Világos a kérdés: engedünk-e, hogy támadják ezt az országot alkotmányos rendjében, vagy megvédjük azt? Ez a kérdés, ennek a parlamentnek kell válaszolni rá. Az utcai küzdelem nem rend és nem nyugalom. Ez a totális politikai bizonytalanság, amelyet a hétköznap bizonytalansága követ a gazdaságban és a társadalomban. Azt gondolom, hogy ezt sem az ország, sem a népképviselet, a parlament nem akarhatja.
Bizalmat kérek a parlamenttől, bizalmat, mert csak erős kormány tudja végigvinni ezt a programot, az egyensúly, a reformok és a fejlesztések programját. És csak egy olyan kormányfő, aki nem kényszerül politikai okokból újra és újra rossz kompromisszumokra, aki érzi a háta mögött a parlament többségének felhatalmazását és bizalmát. Azok támogatását kérem, akik támogatják a programot, akik támogatják ezt a kormányt, akik támogatják a kormányfőt, megfontolva a múlt összes terhét, számot vetve igazsággal, hazugsággal, múlttal és jövővel.
Tartalmi döntést kérek. Magyarországnak békére és nyugalomra van szüksége - és egy új kezdetre, Magyarországért, a köztársaságért.
Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti oldalon.)
