Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból.
Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból.
Egybegyüjté és jegyzetekkel kisérve kiadta apsai Mihályi János. Máramaros-Sziget, 1900. (674. l. 8-adrét.)
A középkor két utolsó századából eredő és Máramarosra vonatkozó oklevelek gyüjteményét van hivatva bemutatni e munka. Összesen 366 oklevél szövegét közölte a szerző, a ki nem akarta az összes e vidékre vonatkozó oklevelek gyüjteményét nyujtani, hanem egyszerüen közölte azokat, a melyeket eddig felkutatnia sikerült. A közölt oklevelek közül 310 még nem jelent meg nyomtatásban, 56-ot ellenben már ismertetett szövegük szerint közölt különféle gyüjteményekből.
Az egyes oklevelek szövegét jól szerkesztett regesták előzik meg, utánuk pedig a szerző jegyzetei állanak, melyek az oklevelek szövegnek a megye történetére vonatkozó részét magyarázzák.
A közölt oklevelek elseje 1300 január 6-ikán Gyulafehérvárott kelt, az utolsó pedig 1500 május 24-ikén Budán iratott. Mindannyiuk szövege latin. E sorozat után közöl még két nem e korból származó oklevelet a munka, az egyik 1588 márczius 25-ikén. Dolhán kelt magyar nyelvü osztálylevél, a másik 1593 május 24-ikéről való román nyelvü osztálylevél, melyeket a szerző, úgy látszik, kuriózumképen iktatott a gyüjtemény végére.
E gyüjteménynek két szempontból van értéke. Becses hazai történetünket tekintve, mert okleveles ismereteink ujból tágultak s hazai történetünk érdekes részleteinek megismerése ujból meg lőn könnyitve. Főleg a Zsigmond korára vonatkozik ez, melynek oklevélanyaga még nem látott napvilágot, s a mely időből sok érdekes oklevelet ölel fel e gyüjtemény. De főleg a megye történetére érdekesek a közölt szövegek, mert hiszen az az intenczió vezette a szerzőt, hogy az erre vonatkozó adatokat felkutassa és megismertesse. A történetirás legfáradságosabb része az anyag összegyüjtése, s e fáradságos munka el van végezve.
A megyei történelemnek főleg két mozzanatát öleli fel a munka, s arra irányitja a kutatók figyelmét is, t. i. a megyében előforduló birtokolt és birtokosok minél teljesebb felsorolására. S ez az, a mi bennünket is érdekel, mert nagyon sok uj családtörténeti adatot közöl s nagyon sok már ismert adatot uj világitásban tüntet fel. Főleg azon körülményre hivom fel az olvasók figyelmét, hogy az egyes birtokok nevének előfordulásakor soha el nem mulasztja megjegyezni, hogy a XVIII. századi ismert nemesi összeirások alkalmával kik igazolták a kérdéses községből nemzességüket.
Az oklevelekhez fűzött jegyzetek a legtöbbször találóak s a dolog megvilágitásához szükségesek. Általában a munka nagy szorgalomra vall, s az oklevelek végén emlitett másolók neveinek felsorolásából látszik, hogy a munka érdekében nemcsak a szerző lelkesedett, hanem a munkatársak szép számát tudta lelkesiteni.
Különösen kedvessé teszi pedig előttünk e könyvet az, hogy benne nagybecsü dokumentumát látjuk annak a szeretetnek s ragaszkodásnak, a mellyel Mármarosmegye ősrégi oláh eredetü családjai, a közös haza iránt, úgy mint a múltban, ma is viseltetnek.
G. A.
