Arany János: AZ ÜNNEPRONTÓK
Csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!" |
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára. |
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna; |
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa. |
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?... |
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya. |
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom." |
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom." |
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva; |
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja. |
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..." |
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!" |
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra; |
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza. |
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat." |
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt. |
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak. |
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
Gyors híre szaladt e csudának. |
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám; |
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szíve szakadtán. |
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve; |
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve. |
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port: |
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport. |