Arany János: Első ének
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.
Rof * is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; - Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára;
Ő pedig ily szókat vészen ajakára:
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?...
Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe' hajlong.
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük - mindennapi példa -
Szél veri utjából, nem jut soha célba.
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó viz háborogva indul
Mig szinbe verődik - ám csöndes azontul.
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmam választani ketté;
A régi tanács; ím, most serdüle tetté.
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Így, tartani egymást, két suly elegendő.
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén...
Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!" -
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öccsét nála jobban is szerették.
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltűzve a szent kard legtetején volt már.
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő, -
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.
- Mint keselyü had gyűl taglani új koncot -
Bőrét lefeszíték, johait * fölmetszék,
Nézi a nézőknek * oltárra helyezték.
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:
Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok. "
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öccse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok."
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vészharagos lángok csaptak ki belőle.
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.