Babits Mihály: TITKOS MÚZEUM
istennők báját régi kor
szobrászai, Vénus galambját
megfosztották tollaitól.
pelyhet, mely sűrűn nőtt azon,
és fészkében a kis madárka
diderge vedlett-csupaszon.
kik a szerelmet isteni
rejtelmétől megrabolátok,
hogy konturt adjatok neki:
a gyepet, mellyen Eros ül,
vásznon utánozzák a márvány
izlését izléstelenül.
csupasz az éji mécs előtt
nem volt keresztény meztelenség,
mint rég a szép athéni nők.
mit rejt? Emeld föl, és feléd
arany gyapjú kacsint alóla,
mint Burgundi Fülöpre rég.
a drága barna ujja nyul,
ott van a haj, kúszán kihajtva,
göndör, simithatatlanul.
azért szeretem, Tizián,
képeden amikor kitárja
báját a nimfa s kurtizán,
mit bibor függönyárny ölel,
ecseted ha mutatja pőrén,
egy színfoltot se titkol el.
bársonyozza a hón alatt
a kar tövétől mellig íme
lehajló finom vonalat.
alatt sarjadni láthatod,
amellyel Cypris kárpitozza
dombját naivan, a mohot.
muzeumában Danaé
láttatja, hogy az aranyzápor
hogy hull a selymes szőr közé.
világ dacára, ama szép
Aphrodité, a lába közti
bozótban drága csöpp kezét.
méltatlan rád, akit az én
gondolám lágyan ringatott ma
Velence sima zöld vizén:
engedd meg nékem, nagy öreg,
hogy palettával lant helyébe
ma tanitómmá tegyelek!
hogy szép testén a drága folt
hogy ölt aranyszint, ha az esti
rőt fényben minden egybefolyt;
alvó Ámor hajas fejét
látnám beárnyékozni lágyan
szép anyja titkos mély ölét.
pihen ott selymes otthonán,
mint egy megérett ritka körte
sejtelmes édenkert mohán.
arany gyapjú, göndör arany,
melyért Herakles kóborolna
s hajózna Jázon untalan!
mit annyi művész lekaszál,
hulljon ma versem tiszta csókja,
te édes asszonyi szakáll!
s annyi hálátlan hallgatást,
mindezt, Vénus szent halma, rajtad
e vers ma megboszúlja, lásd!