Babits Mihály: ODYSSEIABELI TÁJKÉP
látnál kicsi gyertyát, hunyó tüzeket
nagy könyvet előttem kinyitva heverni
s könyvben kerek ósdi görög betüket.
Ha most a szívembe nyitnál be (de nem tudsz)
látnád hogy elönti egy ókori báj;
s ha képzeletembe jutnál be (de nem jutsz)
egy tájra találnál. És ím ez a táj:
az égemelő viz, a földövező
mélyöblü hajóban a tágszivü ember
és tiprat a habban nyulánk evező.
Csapkodja a tajték ércszínü sörényét,
mint ostor a dacos ló büszke nyakát
fönn az arany isten öntözgeti fényét
s nincs függöny az égen, nincs partszerü gát.
gyüldösnek, a kékre ezüst fodorúl;
s im távoli foltok, mint távoli taplók
gyúldosnak. A távol kék elkomorúl.
S fölgyűlve az égre feszűlve kifekszik
a fekete ernyő, súllyal, komoran;
bordán habok ingó verése növekszik
megcsattan a meny s a zápor lezuhan.
vakúl szeme; duzzadnak durva karok
megtágul a kormány és törren a tengely
bár törmöli rudját ércgörcsü marok.
És gyenge tutajnak leválik a lécszál
mit könnyü gerelyként dobál a vad ár.
De íme: sirály jön s a deszka fölé száll:
a fehér istennő, Inó e madár.
és úszni feszűl a kar izma: tovább!
Munkál a tüdő is, mindég melegebben
jobban ver a szív is, jobban rug a láb
s mind édesizűbb lesz a sós viz az ajkon
és habja nyugodtabb és árja viszás:
égadta folyóvíz torkollik a parton
hol sárga iszap közt nő kardszerü sás.
hol marti bokor borul álma fölé
s hogy rózsa ujjakkal kivirran a hajnal,
szép lányka vet lapdát a cserje közé...
Itt zöld tamariszkot zuzogtat a szellő
s barlang küszöbén vet az ár ki csigát;
künn messze a vízen kel száz csoda küllő
a nagy nap előtt ott nincs partszerü gát.