Eötvös József: A VÁR ÉS A KUNYHÓ.
A puszta bérczfokon,
Kőczímer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelheté utát.
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;
A dél sugáritól,
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:
S a kisded ablakon
Egy nap sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
A nyuszt-kalpag fölött.
S a kunyhó ajtaján,
Pirúlva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Keblén majd megpihen.
Hallgatva boldogan,
Eltűnt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban.
A gyémánt s czímerek,
Egy érzeménynek lángiban
Dobognak a szivek.
Várának termiben,
Arcza komoly, fehér haja,
A szív örömtelen.
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.«
S harag gyúl arczain -
,Mocskot, tudod, nem szenvedek
Ősimnek czímerin.'
Szól a földmívelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábitá el ő?«
A gróf szól - s czímerek,
Nincs köztük egy is nemtelen,
S nem lesz, mig én leszek.
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők;
E faj hősök neme'.
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi vár,
S hires vitéz neved.
Van nékem is hazám,
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ülteté
Ősöm a zöldelőt.
Hajtott erős töve,
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is
Gondol még ősire.
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:
Miként te, hős uram,
S a nemtelen szemekből is
Megindul a folyam.
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva, büszke úr,
A por eldődidön«.
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott
Nyugalmat nem talál.
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban egy
Keserv uralkodik.
A fecske elrepűl,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körűl.
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt' festett czímerek.
Fehér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.
Uj sírgödör körűl,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyüvé vegyűl.
Két fájó szív pihen,
A gróf és a jobbágyleány
Egy sírnak mélyiben.