József Attila: LUCÁHOZ
hiába vágok a mezőnek,
baj mindenütt, mit szörnyű csép hadar,
jobban búsít sok búsuló magyar.
üszökszagú szelektül bőgnek
s a görbült, öreg számadó cseléd
sóhajtva tolja hátra süvegét.
fáradt az is, de nem mutatja.
Nem búg lombjáért, az jó földbe hullt,
de az egen, hol alszik a borult,
mindegyre keserűbben zörget.
S köröskörül a megvert földek
összemásznak, hogy motoz a setét,
mind nyögve-súgva kéri istenét.
Bosszús parasztok nyargalásznak,
sírból jött lelkük dörgés, förgeteg,
rongyos ködmenjük zsíros föllegek.
hát ne szeress, de ne félj tőlem,
szövetség ez már, nem is szerelem,
a kezedet add és kiáltsd velem:
E bús nép ház előtti padját
letörli: várnak komoly kurucok,
míg pókos lovad mégis bekocog!