Kosztolányi Dezső: A DÖG
A DÖG
Charles Baudelaire
Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,
A kavicsos ösvényen füstölögve
| amit láttunk e reggelen? |
| feküdt a bűzhödő tetem. |
A lábát égre rúgta, mint a céda,
és hasa dögleletes rothadéka
| az égő mérget izzadott, |
| ontotta a csúf illatot. |
A nap reásütött a húscafatra
hogy a nagy Természetnek visszaadja,
| pecsenyévé pirítva már, |
| mi néki joggal visszajár; |
s az ég bámulta a remek csontvázat,
de bűze oly erős volt, hogy - utálat -
| kinyílt, mint a bimbó feje, |
| úgy szédültél a fűre le. |
Donogtak rothadt gyomrán a legyecskék,
s húsrongyait sűrű lében megesték
| fekete és komor üteg, |
| a dőzsölő, sötét nyüvek. |
Dagadt-apadt a lé, akár a hullám,
s úgy tetszett, hogy az élet, itt e hullán,
| fröccsenve szörcsögött le-fel: |
| ezerszeres erőre kel. |
És zene zengett, gyászos, furcsa, rémes,
vagy mint a búzamag, amit a béres
| mint szél s a víz zenélt a váz |
| a rostában forgatva ráz. |
A forma is csak rémlett, lenge álom,
mit gyorsan összeüt művész a vásznon,
| egy vázlat volt a hulla most, |
| emlékezetből, hamarost. |
A szírt mögött ravaszul meglapulva
hogy dögfalatját megragadja újra,
| egy szuka várt, egy éhes eb, |
| sandító szemmel ránk lesett. |
- És látod, édesem, ily dög leszel te,
te csillagom, napom, szivem szerelme,
| ily szörnyüséges döghalom, |
| te lázam és te angyalom. |
Igen! ilyen leszel te báj-királynő,
Feletted dudva és kövér virág nő,
| ha megken utolszor a pap. |
| s porladni fogsz a föld alatt. |
De mégis, mindhiába mar a pondró
mert dúlt szerelmem is a te mosolygó
| és a sír minden férgei, |
| örök szépséged élteti! |
