Kosztolányi Dezső: HÓDÍTÁS

Full text search

HÓDÍTÁS
 
Guy de Maupassant
 
Az ifjú ment a köruton tovább
sietve és a zajjal nem törődve,
nem leste a sok lányka mosolyát,
akik kacagva ringtak el előtte,
 
egyszerre egy ruhának parfüme
legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka az üde;
a teste finom, gömbölyű, igéző.
 
Követte. Mért? Vajon kit nem sodort
vak lázba bája egy kis női lábnak? -
Ki nem űzött egy hószinű fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
 
Harisnyáján sorsát kereste ő.
Selyem? - De hát mindenki abba jár ma.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Gazdag leány, vagy elbukott kis árva?
 
A nő hallotta, hogy jön, és megállt.
Az ifjú sose látott ilyen szépet.
Szívébe rontó tűz bús vésze szállt,
s remegve, boldogan hozzája lépett,
 
hogy a fülén át víja meg szivét...
De nyomban nagy csoport zúgott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép,
s hölgyét hiába leste-várta - eltűnt.
 
Először is dühöngött bosszusan,
kereste nyugtalan epedve, vágyva
s nem várta meg, míg az est lesuhan,
hazafutott s korán bebújt az ágyba.
 
Azt véled, e fiú naív, kopott;
de mit csinálna, ha álmot se szőne,
s nem édes-e, míg künn a szél zokog,
gondolni a tűznél egy égi nőre?
 
E röpke perc tüzelte, s nyolc napig
kerengve szállt az álmok lepketánca,
remegve dobbant meg az árva szív,
s édes hazugság ringatgatta játszva.
 
Csak álmodott, imetten, egyedül,
építgetett ezernyi büszke légvárt,
hisz a szív a csaláshoz menekül,
ha forr a vér, s nem jő a nő, a rég várt.
 
És sorba vette az országokat,
Hellászba szállott képzeletbe véle,
s mint régimódi balladalovag,
mellette állott mindig a veszélybe.
 
Olykor a mélységnél, a hegy alatt
folyt a vidám, szelíd, szerelmi kettős,
s ha végre intett a szent pillanat,
csókot lopott, kapott a szeretett hős.
 
Egymáshoz nyomták égő arcukat
a postakocsin, ő s az álmodó lány,
s száguldtak - édes volt a hangulat,
a hold ezüstösen fürdött a tócsán.
 
Egyszer merengő várúrnő gyanánt
jelent meg a gót balkonon a nője,
máskor zavarva a riadt magányt,
agárcsapattal vágtatott előre.
 
Apródja volt, s követte mindenütt,
a hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette, és úrnőjével együtt
a nagy, süket erdők ölén merengett.
 
Nyolc nap búsult magában, réveteg,
barátjait se tűrte már körülte.
Száműzve élt, de ahogy este lett,
a fák alá egy korhadt padra ült le.
 
Egy reggel, amint ágyán elnyulott
kényelmesen ásítva - kelt a hajnal -,
barátai, vidám kirándulók,
berohantak zajongva, víg kacajjal.
 
A rétre készültek mindannyian,
csónakra kapni, bújni az erdőket,
pezsgőzni a rét zöld füvén vigan,
s a nyárspolgárokat ugratni főleg.
 
Az ifjú csak játszotta a komort,
azt mondta, nincs inyére ilyen ünnep,
de hogy továbbment a zajos csoport,
nézett utánuk, amint messze tüntek.
 
S vágyott a partra... A szabadba kint
a mormoló víz csillogtatta sodrát,
tovább suhannak ott bús álmaink,
mint a vizek mélységein a holt ág.
 
S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
mint futni részeg, céltalan futással,
beszívni a friss, harmatos derűt,
míg az acélos hegylég búgva szárnyal?
 
Zúg a folyó s visszhangzik édesen,
az evezősök gondtalan dalától,
lelkünk lebeg, kinyíl a végtelen,
a gondolat száll imbolyogva távol. . .
 
Nyomban fel is kel, hívja inasát,
eszik, ruháját perc alatt felölti,
vonatra ül, Marlyba vágtat át,
s az állomáson várta már a többi.
 
Az éj könnyétől csillogott a rét;
könnyű, ezüst köd szálldogált körötte;
madár dalolt; s a vízen szanaszét
szikrát dobált a napfény tündökölve.
 
A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
zeng a nagy élet az őskedv zajátul,
az ébredő fényben dalol a föld,
a test s a lélek boldogan kitágul.
 
Igaz, kitűnő volt a reggeli,
s talán a bor is kissé elkapatta,
de szíve vad örömmel volt teli,
mikor a gyors víz-ár táncolt alatta.
 
Ing a ladik a hullám tükörén,
a nád a könnyű szélben összezizzen,
kedves, törékeny, dallamos növény,
amelynek lelke lenn piheg a vízben.
 
Aztán eveztek, a lapát zaját
kemény ütemben törte meg az ének -
s a dalra csappanó serény lapát
kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
 
Már az ebédre készülődtek ott,
mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
 
Ő volt, egy kis ladikban! Énekelt,
kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifjú elsápadt, a szíve vert,
és a habok a lányt továbbsodorták.
 
Ebéd alatt hősünk ül szótlanul!
Egy nyári korcsma tornácára mentek,
zöld hárs vetett árnyat susogva túl
s szőlők szegélyezték a kicsi kertet.
 
Jött azután a többi evezős;
zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a víg fiúk - megannyi büszke hős -
pehely gyanánt emelgették az asztalt.
 
A lány velük volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
kacsintgatott s hogy mégse jött, kitört:
"No nézd, te szentnek tartasz, kis butuskám?"
 
A nőhöz ült most, s majd elállt szava;
csodálkozott, hogy ez a drága bálvány
nem büszke úrhölgy, arisztokrata,
hanem afféle könnyed és vidám lány.
 
A villájáról etetgette őt:
"Egyél, egérkém, kis cicám, bolondom."
Együtt távoztak, hogy az este jött
és nem aludt hősünk az éjjel otthon. . .
 
Igazgyöngyöt várt a fiú, való,
s hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj", és nem hazug a szó -
a túzok elszáll és jobb egy veréb ma.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi