Petőfi Sándor: BUCSÚ A NŐTELENSÉGTŐL
Nőtelenség, tőled válok el;
Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.
Rajtad most ily hirtelen kiad.
Megosztottam véled ifjuságom,
Hagyd magamnak férfikoromat.
Hogyha intél, én szót fogadék,
Mentem én, a regényes kalandok
Zászlaját amerre lengetéd.
Elfáradtam, megpihenni kell...
Nyoszolyám lesz kedvesem két karja
S fejér párnám a puha kebel.
Gúnymosoly, mely ajkról-ajkra jár,
S szánakozva mennek el mellettem...
Savanyú a szőlő, ugyebár?
Szánalomra oly méltó vagyok!
Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
Estenként nem barangolhatok.
És ez is csak engemet szeret,
Nem úgy, mint az ő jó szeretőik,
Kik szeretnek százat, ezeret.
Haragszol vagy nem haragszol rám;
Már ezentúl hátamat látod csak,
Örömiddel végkép jóllakám.
Másfelé, hogy új hivet szerezz,
Fejér zászló kell nekem már, és az
Feleségem fejkötője lesz.