Petőfi Sándor: MENNY ÉS FÖLD
Eszményképek, ábrándok világa!
Már kezemben tartom ajtód kulcsát,
Még egy perc s örökre zárva lész.
A tejúton túl röpűltem egykor,
S ott az égi magasokban járván
Épitélek, szép tündérvilág.
A csapongó ifjuság időit,
Álmaimnak nem volt vége-hossza,
S szebbnél-szebbek voltak álmaim.
S hogyha ma nem, holnap elmulandó;
Elment, elment pajkos ifjuságom,
Fölkeltett a komoly férfikor.
Miért várjak, amíg összeomlasz
S romjaidnak eltemess alája?...
Jobb, leszállnom innen idején.
Vígy le, vígy le, képzeményim szárnya,
Mielőtt lebuknám összetörve,
Mint lebukott egykor Phaëton.
Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek,
Hisz a föld az emberek hazája,
Embereknek csak a föld való;
Nem is oly rút, mint az ifju véli...
Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
S ha van itt tél, van kikelet is.