Tompa Mihály: EMLÉKEZET.
EMLÉKEZET.
Rég futok már, messzejártam,
Hegy, völgy, tenger áll utánam ...
Hegy, völgy, tenger áll utánam ...
| Minek vinnél oda vissza |
| Engem, oh emlékezet!? |
| Mutogatván még szememnek: |
| Amit látni nem szeret! |
Nékem is nyílott az élet,
Szivem bízott, hitt, remélett.
Szivem bízott, hitt, remélett.
| Érzelemben, áldozatban |
| Gondolá a lét becsét; |
| S visszavenné mostan, amit |
| Bálványára elfecsélt |
Sorsom volt-e zord, kietlen?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
| De a multban a való sem |
| Birta boldogítani! |
| Hát most, annak elmosódott |
| Távol lengő árnyai? |
Ha a napnak vége ... vége ...:
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
| Mért lássunk a multba, melyet |
| Elvesztett már életünk, |
| S tőled, oh lassan fogyó hold, |
| Nem lehet felejtenünk! |
De fussunk a pályatéren!
Igy, vagy ugy majd vége lészen ...
Igy, vagy ugy majd vége lészen ...
| És a sirtól visszanézvén, |
| Azt mondjuk mindannyian: |
| Egész élet hasztalanság! |
| Feküdjünk le, - este van! |
