Tompa Mihály: IKARUS.
Sirom nem lát remegni gyáván,
Bátran nézek bele ... |
Föl a napig repűle szintén,
És nem szédült feje. |
Elmulhatok: megvan jutalmam;
Jelezve a siker ... |
De azzal is köz a dicsőség,
Ki gondol, kezd, - ki mer. |
S a vízre bámultunk ... okolván
Sokért a végzetet; |
Mit nem repűl át, meg se lábol,
Ki földre született. |
Mit természet, sors megtagadtak!
S én, - szárnyat alkoték; |
Győzelmi zaj hangzék utánam ...
- Hódítva volt a lég. |
Lázas gyönyörtől részegülten,
Nem félve, látva bajt; |
A föld fiát hogy béavassam
A lég titkába majd. |
A büszke nap boszús-ijedten
Kél, üldöz és nyilaz ... |
S leválik ... a tüzes sugártúl
Megolvadt a viasz! |
De rajtam új kéj futkos által:
Mily fennség...! mily esés ...! |
Tenger mélysége, ég haragja,
S vesztem: - mind mind kevés! |
S titkát fű-fával közli a part,
Énekli a madár; |
S a szívbe szállván ingerével:
Tenyészt, mint napsugár. |
A gondolat meg van születve,
Nagy, munkás és örök; |
Nem retteg a menny fellegétűl,
Bár villámlik, dörög. |
A víz sirom hadd ássa, ássa ...
Kőszirt leszek neki; |
Ijedt, zajongó rendületben
A felhőkig veti. |
Hogy elrejtsen: - felőlem emlék!
Vész, bíz ha szendereg, |
Örökre zeng itt a kiáltás.
Halandók, merjetek! |