Vajda János: A Balaton partján
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét - tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...