Vörösmarty Mihály: TÚRI NŐJE
Néma most és halovány:
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.
És az a hang nyögdelés;
Szeme még egy pillantást tud,
S az lesujtott csüggedés.
Gyászos éjfélben dele,
Puszta síron járdalása,
Bús vadonban enyhelye.
A leánynak lelke nem:
Él az még, csak képét festi
Így az aggó szerelem.
A lánykép, mert Túrinak
Elméjében a hű szívről
Ilyen képek rajzanak.
Síron, éjben bujdosik,
És vadonban, mert hajh Túri
Fájdalmával ott lakik.
E borongó árnyalak,
Képe annak, kit szivétől
Durva sorsok tiltanak.
Evvel álmodik, beszél,
Ennek hallja nyögdelését,
S búja nagyságában él. -
Mely menyekzőt tart, s felejt,
S férje karján andalogva
Össze és meg visszalejt.
Az lángélet, ez halál;
Az örömben, ez buvában
Nyúgodalmat nem talál.
Megdöbbenve fölriad,
S szól, hogy rá a sírok alja
Mélyen tompán hangot ad.
Kép! mely kísérsz engemet,
Vagy ne kísérj, vagy légy olyan,
Mint ki bírta szívemet.
Őt nevelték gondjaim,
Életben s az életen túl
Őt ohajtják vágyaim.
Hol most atyja szíve fagy,
Lássuk, arca oly borúlt-e,
Mint borongó kép, te vagy?
És utána s mindenütt
Fájdalommal, gyötrelemmel
És halállal jár együtt.
Melyben évek búja űl,
Hosszan és merőn, setéten,
Szívölőleg néz körűl.
Vannak írva homlokán,
S néma bár, de rettentő szók
Lángadoznak ajakán.
Az örömnek részesi;
Csend lesz, és az idegennek
Titkát mindenik lesi.
S föld alá, ha volna út,
Futna, de lerogy, s szivéhez
Pártos vére visszafut.
Néma most és halovány;
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.