1945-től a hatvanas évek végéig
1945-től a hatvanas évek végéig
Pesten, szinte a hadműveletek befejeződése után azonnal igazolóbizottságok alakultak, s előttük kellett az íróknak, művészeknek és könyvkiadóknak is bizonyítaniuk, hogy a megelőző években nem folytattak reakciós tevékenységet. A könyvipar anyagi- és szakembervesztesége ismét nagy volt, ám a front elvonulása után nyomban az újjászerveződés is megkezdődött: az ország számára mindaddig ismeretlen erők hatására. A könyvkiadásban ezek új formát hoztak létre: megjelentek a közületi kiadók, melyeknek fenntartói a különböző pártok és tömegszervezetek voltak. A Szikra tulajdonosa a Magyar Kommunista Párt volt, a kiadót egyébként még 1944 novemberében Szegeden hozták létre. A Népszavával régóta az Szociáldemokrata Párt rendelkezett, a „Misztótfalusi” Közművelődési Szövetkezettel pedig a Magyar Parasztszövetség. A Sarlót a Nemzeti Parasztpárt hozta létre. De könyvkiadói osztályt létesített a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság és a Szabad Szakszervezetek Országos Központja is; a Fővárosi Polgármesteri Hivatal Budapest Irodalmi Intézet néven szintén könyvkiadót alapított.
Az ezután következő években, a hatalom megragadásának folyamatában a sajtónak és a könyvkiadásnak igen fontos szerep jutott. A céljait minden eszközzel elérni kívánó kommunista párt, a szomszéd nagyhatalom ereje védelmében, a kultúra koncentrálására törekedett, hogy azt (is) minél jobban felhasználhassa. Ezt elérendő kettős taktikához folyamodott. Egyfelől saját hadállásait erősítette: már 1947-ben a Szikra, a Szent István Társulat mögött alig néhány könyvvel lemaradva, a második legtöbb művet megjelentető kiadóvá vált. Másfelől az ellenségnek ítéltek pozícióját gyengítette a bankok államosítása, ez nagy csapás volt a különféle kiadói részvénytársaságokra, melyek gazdasági támaszaikat veszítették el. 1948. március 25-én pedig a száznál több munkást foglalkoztató nagyüzemekre került sor, például a nagy kiadók nyomdáira is. Ezzel megszakadt az a sokéves gyakorlatban kialakult gazdasági egység, mely a könyvkiadásra jellemző volt. A porondon csak vesztesek maradtak, miközben például a Szikra RT nyomdai részei is állami tulajdonba kerültek ugyan, de kiadóhivatala változatlanul az MKP tulajdonában maradt. Ezután a közepes és kisebb nyomdák, könyvkiadók megtörése következett. Az átalakítások közben, az immár egyesült Magyar Dolgozók Pártja Állami Propagandabizottsága Országos Könyvhivatal létesítésére tett javaslatot, amelynek az lett a legfontosabb feladata, hogy az államosított kiadóknak megszabja, mely műveket kell ezután kiadniuk. Az ekkori sajtóbeli és személyes nyilatkozatok egy része sorozatosan támadta az immáron csonka könyvkiadást is, szóvá téve a selejtes műveket, a klasszikusok hiányát és a magas könyvárakat. A felborult piacot visszabillentő szabályozásban van is némi racionalizmus, az állam azonban úgy kezdte gyakorolni a mecenatúrát, hogy a Gazdasági Főtanács 1948 végén a Szikra Kiadónak mintegy 2 millió forintot utalt ki, hogy abból Lenin műveit és az SZK(b)P (aktuális) történetét nagy példányszámban jelentesse meg. Az intézkedések befejezéseképpen államosították a magánkézben levő könyvesboltokat is, s 1952 április közepétől a tulajdoncserét követő szemléletváltozás a nyelvhasználatban is megmutatkozott: a könyvkereskedelem kifejezést ezentúl felváltotta a könyvterjesztés. Az egységes kiadói szerkezetet szétválasztották: más-más minisztériumokhoz kerültek a nyomdák, a kiadók és a kereskedések. 1954-ben pedig a feldarabolt és ártalmatlanná tett könyvszakma felett létrehozták a Kiadói Főigazgatóságot, mely hosszú ideig az állami irányító-ellenőrző szerv feladatát töltötte be. Ezek a beavatkozások maguktól értetődően szétzilálták a munkára, a teljesítményre és a kockázatra épült mesterségbeli tisztességet. Az ötvenes évek könyvkiadását és könyvművészetét az idézhető pozitívumok ellenére a magyar kultúra mélypontjaként kell értékelnünk.
