AZ IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁS FEJLŐDÉSÉNEK PERIODIZÁCIÓJA
AZ IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁS FEJLŐDÉSÉNEK PERIODIZÁCIÓJA
A mindig is erősen közéleti-kultúrpolitikai érdekű irodalomtörténetírás fejlődése a viszonylagos önállóság ellenére szorosan összefügg a társadaloméval, illetve az irodaloméval. Azok a periódushatárok, amelyek – a társadalom-, irodalom- és kritikatörténet szoros egységét dokumentálva – a felszabadulás utáni magyar irodalom e történeti kézikönyvének több helyén kifejtésre kerülnek (1945, 1948–1949, 1953, 1956–1957, 1965 stb.), érvényesek az irodalomtörténetírás fejlődésére is. Hiszen például a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1948-as újjáalakulása, a marxista irodalomszemlélet hegemóniájának szervezeti biztosítása, Lukács György nagy hatású székfoglalójának (A magyar irodalomtörténet revíziója) korszakjelző nyitánya nem pusztán tudománypolitikai tény, de valóságos tudománytörténeti fordulópont is. Mint ahogy – immár negatív értelemben – az 1949–1950-es ún. Lukács-vita is. A dogmatikus törekvésekkel való marxista vita, "szervezeti" leszámolás az irodalomtudományban is 1953 végén, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságon belül indult meg, elég Pándi Pál – kollektív álláspontot tükröző – titkári beszámolójára utalni. Tudománypolitikai nézőpontból tehát jogosult lenne az irodalom- és kritikatörténettel párhuzamos periodizálás: lényeges tendenciák, korszakfordulók tapinthatók ki ennek révén.
Mégis más periodizációt alkalmazunk a továbbiakban, nem vonva kétségbe a fent említett korszakolás jogosságát és érvényességét. Az alábbi periodizáció az irodalomtörténetírás produkcióinak, módszertani-szemléleti fejlődésének viszonylag "belső" szempontján alapul. Kétségtelen ugyanis, hogy az erős kultúr- és tudománypolitikai, eszme- és kritikatörténeti kötöttség ellenére az irodalomtudomány a kritikáénál dialektikusabb, szervesebb fejlődést, egyenletesebb gazdagodást, egyértelműbb 293folyamatosságot mutat. Nem azt akarjuk ezzel sugallni, hogy a tudomány "megőrizte függetlenségét". Ellenkezőleg: az irodalomtörténetírás azért is volt – lehetett – olyan "felkapott", jelentős ága a magyar társadalomtudományoknak, azért tehetett eleget viszonylag hamar és magas színvonalon közművelődési-tudatformáló feladatainak, mert a marxista módszer elmélyültebben, kevesebb konjunkturális neofitasággal, komolyabb szakmai megalapozottsággal, de annál távlatosabb társadalmi-kulturális elkötelezettséggel érvényesült benne, mint a napi kritika – egyébként vele elvileg egyenrangú – műfajában. Emelkedő útról van szó természetesen itt is, s ez az út nem mentes kitérőktől, szerpentinektől, sőt fenyegető útmenti szakadékoktól. Irodalomtörténetírásunk három évtizedes alakulása nem nélkülözi a dogmatikus szellemiség ellentmondásait, de az antidogmatikus illúziókkal "igazolt" ekletikus törekvéseket sem. Mégis: egyenes vonalúbb, kiegyensúlyozottabb a magyar irodalomtörténetírás fejlődése a kritikáénál.
A periódushatárok megjelölése – mint legtöbbször – szimbolikus, mégis jelzi talán az irodalomtörténészi munka fő irányait, tendenciáinak feladatváltását. 1952 az első marxista irodalomtörténeti monográfiák megjelenésének éve. 1965 pedig a hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti szintézis (pontosabban 1964–1966) és Lukács György Az esztétikum sajátossága című – a harmadik periódus számára meghatározó jelentőségű – könyve megjelenésének éve. Valóságos korszakhatárokról van szó tehát 1952 és 1965 esetében, még ha ezek részben keresztezik is az irodalom- és kritikatörténeti periódusokat. Az ellentmondás nem lényegi, hanem megközelítésbeli.
