2. SZOKNYÁS KORTESEK
2. SZOKNYÁS KORTESEK
Belekapaszkodni országok sorsába, ehhez kék vér sem kell. Ehhez egyszerűen csak vér kell. Hideg vér vagy meleg vér. A Kleopátrák már nem egyszer dobták kegyzsebkendőiket a História vágtató kocsija elé s az illatos, finom kis kendők meg tudták mindig fordítani ezt a hatalmas, robogó kocsit.
Ennyi talán nagyon is elég bevezetésnek. Nem azt jelenti, hogy az emberiség lobogója tehát a szoknya. De annyit igen, hogy volt és lesz még egy kicsi szerepe nagy eseményekkor a szoknyának, s még csak a magyar választások sem mindig ridegen – férfineműek.
Beszélhetnénk a privigyei vagy a zilahi vagy a nem is tudjuk melyik kerületről. Akadnak bárhol szoknyás kortesek. Mert hát magyar lesz az eset. Aktuális. És mindenki sejti ugy-e, hogy választási? Beszéljünk hát, mondjuk, a belvárosi kerületről.
Suttogják, panaszolják, sőt írják is amúgy óvatosan, hogy a Belvárosban olyan nagy megtiszteltetés érte, sőt éri egyre a kortes-ipart, mely megtiszteltetés már szinte túlságos is. Imitt-amott, bájos és nem bájos asszonyfejekben egyébként is túlságos a politikai gond mostanában. A női caprice-oknak, kis indulatoknak, ideges akaratoskodásoknak illatfelhőit vélik némelyek látni a mai magyar politikai marakodások fölött. Ez ugy-e nem is lehet igaz? De az ám igaz, azt ám sokan mondják, hogy a Belvárosra fura világot hoztak a budoár-összeesküvések.
A választási Hamlet-kérdést előkelő női ajkak e szerint a Belvárosban így formuláznák:
– A mi jelöltünkre kell szavazni, vagy pedig megbánja az üzlet. Az üzlet… Bizony az üzletnek vigyáznia kell nagyon e szép hazában. Eleget árt neki állandóan a politika. Aztán kevés ebben az országban a pénzes ember s a – kuncsaft. Ha az előkelő összeesküvők, a finom női kortesek összefognak, bizony megijed ám az üzlet a zsebnek tartott finom, kis revolvertől. Nem is csoda. És azt mondják, így van ez a Belvárosban. Az asszonyok históriát akarnak csinálni s ez a história részben a Belvárosban készülne.
Vajon így cselekednek szerte a hazában a szoknyás kortesek? Nem, nem, bizonyosan nem. Az asszony fórumi szereplésének egész evolúciója meg volna evvel csúfolva. A világ és minden korok históriát, sőt egyszerű politikát csináló hölgyei is olyan bőséges hadi szertárral tudtak kirukkolni mindig a harcra, női voltuknak örök erejében, hogy kuncsaft-voltukra nem volt szükségük, sem – büszkeséghiányuk.
A nagy francia dámák, híres modelljei a nagy politikai cselszövényeknek, fel tudtak esetleg rúgni kis lábaikkal trónokat is, de nem kértek segítséget a – zsebek ijedtségétől.
Talán nem is így van a Belvárosban sem. Bántó és bús dolog volna, ha így volna. Azt juttatná az eszünkbe, hogy politikus – avagy „politica” dámáinkkal még messzebb vagyunk Nyugattól, mint sok más egyébbel, hajh, talán mindennel, ami helyes, szép, nemes és emberi…
Budapesti Napló 1905. január 12.
A. E.
