a) A magyarországi események.
Az 1602. évi pozsonyi országgyűlésen a rendek részéről Mátyás főherceg iránt megnyilvánult bizalom és hála annyira bántotta Rudolfot, hogy az 1603 február 24.-re ugyancsak Pozsonyba összehítt országgyűlés megnyitásával már nem őt, hanem Miksa főherceget bízta meg, akinek azonban más megbízatása nem volt, mint hogy a szokásos adót megszavaztassa. Ezt a rendek meg is tették, de sérelmeik tolmácsolására Náprágyi Demeter erdélyi püspök vezetése alatt küldöttséget menesztettek Prágába, ahol április 15.-én át is adták Rudolfnak a sérelmeiket tartalmazó feliratukat, melyre a küldöttség május 9.-én egy semmitmondó és az örökös panaszolkodást kifogásoló írásbeli választ kapott. Erre a követek egy újabb rövid feliratban figyelmeztették őfelségét, hogyha a zsoldosok immár tűrhetetlenné vált féktelenségét meg nem szüntetik, a kétségbeesett nép maholnap fegyverhez fog nyúlni, aminek következményei előreláthatatlanok lennének; ezután a követek Prágából eltávoztak.
A magyarországi hadjáratot ez évben már az országgyűlés tartama alatt a Pécs és Szigetvár környékén telelő tatárok kezdték meg, elárasztván és tűzzel-vassal pusztítván a Dunántúl és Horvátországot. Draskovics János horvát bán végre Varasdnál útjukat állotta és visszaszorította őket. Trautmannsdorf Zsigmond szlavóniai főkapitány pedig a pozsegai bég megyéjét feldúlván, Tamásinál a drávai hídfőt szétromboltatta.
Részben e kudarcok miatt, legfőkép pedig mivel a törökök részéről ez évben megfelelő segítségben nem részesült, a tatár khán csakhamar duzzogva tért vissza csapatjaival hazájába.
Annak, hogy a törökök ez évben nagyobbszabású támadásra nem gondolhattak, mélyreható okai voltak. Konstantinápolyban, Ázsiában mindenütt nagy forrongások voltak s így a magyarországi hadjárat erélyes folytatására nem igen jutott elég erő. Ezért a szultán, nehogy a magyarországi hadiszintéren is baj érje, szorultságában foglyát, Isolani grófot, Székesfehérvár volt kapitányát, újabb békeajánlattal küldte Rudolfhoz, mely szerint Pest, Esztergom és Erdély a királyé, Eger és Kanizsa pedig a szultáné maradt volna. Mivel azonbn a nagyvezír e békeajánlat dacára hadikészületeket is tett és Belgrádnál ismét nagyszámú sereget gyűjtött, gyanú támadt a szultán szándékainak őszintesége iránt s így a július eleje óta a komáromi táborban folyó béketárgyalásoknak hamar vége szakadt.
A császáriak részén eleinte elég harcias volt a hangulat és Buda 1602 évi ostromának beszüntetésekor Mátyás főherceg a budai táborban november 2.-án tartott haditanács végzése értelmében azzal a fogadalommal oszlatta szét seregét, hogy az ostromot 1603 április havában, amikor a töröknek még nem lehet tekintélyes számú hada közelben, újra kezdi. „Ámde – fűzi hozzá Veress id. m. 388. oldalán –, aki a császári udvar viszonyait s főleg az udvari kamara szánalmas pénztelen helyzetét ismerte, tisztában volt vele, hogy ez csak jámbor szándék marad s az új korai hadjárat mindenfelé nagy garral hirdetett terve nem valósul meg.“ És tényleg az 1602/1603-iki tél, az azt követő tavasz és nyár csak kisebb incselkedésekkel, portyázásokkal telt el, amelyekről dr. Veress idézett jeles tanulmánya nyomán a következő képet állítottuk össze: 1603 január közepén Esztergomból 40 szekérnyi élelmet indítottak a pesti védőrség megsegítésére. Ezt a törökök elfogták, de a várból 2000-en kirohantak s egy közeli erdőben folyt csatározással azt szerencsésen újból visszavették. – Február 10.ike körül a budai őrség egy kisebb csapata Pestet támadta meg, de azt hamarosan visszaverték. Erre három nap múlva Lehner százados 60 muskétással a mind egy szálig levágta őket, de a nőket megkímélte, kiknek egy része meztelenül futott vissza a várba. Erre a várbeliek társaik segítségére sietvén, Lehner csoportját még a pesti oldalra is követték, kinek szorultságát látva, Schmid kapitány néhány ágyút vonultatott fel, melyeknek tüze elől a törökök ismét visszahúzódtak a budai várba. – Március elsején a törökök erősen bombázták a Gellért-hegyről a pesti erődöt, mire ennek őrsége viszont Budavárát lődözte, még pedig oly kiváló eredménnyel, hogy egyik tűzgolyójuk felgyújtván a lőporos színt, robbanásától a vár körfala 15 ölnyi szélességben leszakadt és 2 béget is megölt. Ennek hírére Althan ezredes 1000 német gyalogossal, 200 hajdúval és 100 huszárral éjjel a rés ellen rohamot próbált végrehajtani, mely azonban a törökök ébersége folytán nem sikerült.
Ilyesfajta kisebb-nagyobb csatározásokkal – írja dr. Veress id. m. 390. – telt el az egész tavasz, – ami másként nem is lehetett – s valahányszor a pesti őrség eleséget kapott, mindig meg-megújultak az összecsapások az egymás pusztítására hivatott két viaskodó fél között. Nevezetesebb volt e csete-paték közül az, mely május végén folyt le a Margitsziget irányában abból az alkalomból, hogy a törökök 8 sajkával el akarták fogni azt a hajót, mely a mieinknek bort és sört hozott; meg az, midőn június elején megtámadták azt az 500 katonát, kik az Esztergomból küldött eleséget kísérték. A folytonos őrködésben és önvédelemben kimerült pesti őrséget végre Mersperg János Frigyes ezredes váltotta fel 6 zászlóalj gyalogságával és 500 német lovassal. Velük jött a két kerületi kapitány is. Nádasdy Ferenc huszárjaival és Thúrzó György hajdúival, kik az élés-szereket kísérték. – Ennyi volt mindaz, ami Pest körül és érdekében jó félesztendő alatt történt, anélkül, hogy bármi tényleges nyoma lett volna a Buda visszavívását célzó nagyobbszerű hadi készületeknek. Beszélni ugyan sokat beszéltek róla a prágai udvarban, mert Rudolf császár-király – bár maga soha háborúban nem járt – legszívesebben háborúról szeretett beszélni s vallásos rajongásból is csüngött a pogány elleni harc folytatásának eszméjén. De ez eszme megvalósítására céltudatos intézkedések alig történtek. Ennek legfőbb oka a pénzhiány volt, hiszen az udvari kamara már 1601 óta állandó deficittel működött, minek folytán évekre előre beszedette az adókat… Ám mindezekkel nem törődve, Rudolf őrült módon költekezett: ágyasaira, törvénytelen gyermekeire és műtárgyakra, melyekért nem sajnált semmi pénzt… A császári udvar lanyha, bátortalan magatartásának azonban az anyagiákon kívül számos egyéb oka is volt. Ilyen elsősorban a haditanács tagjainak marakodása és egymásra való féltékenysége… a hadvezetőségben működő idegen s kivált olasz tisztek áskálódása, szenvedélyessége és irígykedése.“ Sőt magában a hadseregben is, a német-olasz ellentétek annyira elmérgesedtek, hogy egy szóváltás alkalmával Russworm a Mátyás főherceg által is kiválóan protegált olasz párt egyik vezérét, Dentice haditanácsost egyszerűen leszúrta.
Még az is késleltette az idei hadjárat megindítását, hogy a fővezér személyében, mint rendesen, most sem tudtak megegyezni. A prágai udvar legszívesebben Bastát szerette volna a magyarországi hadak élére állítani, de ő Erdélyben nélkülözhetetlen volt s így a császár június 5.-én újra régi kedvencét, Russworm tábornagyot nevezte ki fővezérévé, akit viszont Mátyás főherceg szívből gyűlölt. Fővezér tehát most már lett volna, de a csapatok csak nagyon lassan gyülekeztek, mert a zsoldfizetésre, valamint az ágyúk és lőszer útbaindítására hiányzott a szükséges pénz.
Miután az ellenség ezidei szándékairól és haditervéről semmi bizonyosat megtudni nem lehetett, a haditanács és maga a fővezér sem igen tudta, hogy mitévő legyen. Minden eshetőségre tehát 4 hidat veretett a Dunán: Győrött, Komáromnál, Vácnál és Pest előtt három puskalövésnyire.
Augusztus 12.-én hajókon leérkezett Bécsből a tűzérség felszerelése: 30 ágyú, köztük 12 nagy faltörő, meg egy rakás lőszer. Ugyane napon híre jött, hogy a török hadsereg Eszéknél már javában építi a hidat, eleség szállítmánya pedig már a mohácsi szigetre ért. Ezt a hídverést, illetve az azon való átkelést a tábornagy hamarosan csak úgy gátolhatta meg, ha a Dunán szállítja le hadainak egy részét. Ehhez képest Sultz és Althan ezredeseket 3000 muskétással s a komáromi hajdúkkal és németekkel a komáromi magyar hajóhad bárkáira rakatta, míg Kollonics a Dunaparton gyalog indult lefelé 3000 lovassal s néhány gyalog zászlóval. „Tizenhat mérfölddel Buda alatt Szerdahelynél, Szekszárd közeében – hol a Sárvizen a törökök hidat vertek – akadtak rá Murad basa 6–8 ezer főnyi elsáncolt seregére, melyből 600–700 emberüket levágván, elfogták a szekszárdi béget és elragadtak tőlük 200 foglyot meg 3 zászlót, köztük a basa veres zászlóját meg egy nagy aranygombos zászlót s 2 tarackot. Aztán felgyújtották a hidat, melyet a törökök előbb elszakítottak, ami olyan kavarodást idézett elő, hogy ha Kollonics sajkás hajdúi idejében elő nem kerülnek, a keresztények mind egy szálig elvesznek. Majd futást tettetve, a pogányokat egy szűk bevágásba csalták, hol másik százat öltek meg közülük. E bátor kettős rajtaütésben, melyben a mieink mindössze 200–300 embert vesztettek, Kollonics újra veszélyben forgott. A hídról ugyanis lovastól a sárba esett“, melyből a zsoldján levő kozákjai húzták ki. – Győzelmük teljes kihasználását a muskétások fegyelmezetlensége zavarta meg, amiért végső elkeseredésében két kapitányukat Sultz maga lőtte agyon. Ezek után Kollonics szeptember elején egészen Vácig húzódott vissza, mert Buda alatt nem lett volna tanácsos a török sereget bevárni, mely Lala Mohammed pasának, a Belgrádból Konstantinápolyba rendelt nagyvezír helyettesének vezetésével, akihez előnyomulás közben Murad pasa előretolt csoportja is csatlakozott, közeledett.
Az ezután következő eseményeket dr. Veress idézett tanulmánya nyomán egyes részelteket szószerint átvéve, a következőkben foglaljuk össze: A törökök jövetelének hírére szeptember 17.-én Russworm is felszedte táborát és Sultz ezredest előre küldvén, a pesti erődön alúl egy mérföldnyire helyezkedett el a Dunaparton (a mai Soroksárnál lejjebb), a Csepelsziget felső vége irányában, melyet– hidat vervén reá – rögtön meg is szállottak. Két nap múlva a török had is megérkezett s a budai oldalon (N-nél) ütött tábort mintegy 40.000 főnyi erejével, egy mérfölddel alább a mieinknél, a mai Ercsi és Rácadony között. Másnap reggel rögtön megkezdte Budavára élelmezését, amiben Russworm – kevés hadi erejével – meg sem kísérelhette megakadályozni, még csak ágyúlövésekkel sem, amivel úgy sem sokat árthatott volna. Ekként öszvéreken, lovakon és tevéken három napig szállították az eleséget, harcost és lőszert, – a keresztény csapatok szemeláttára – a várba, melyet oly bőven elláttak, hogy a marsall és főtisztjei nem is gondolhattak többé ostromára s így csak Pest megtartására törekedtek, melynek erődjét pedig a hadvezetőség előbb fel akarta robbantani. A budai őrségnek egyébként nagy szüksége volt erre a felfrissülésre, minthogy már lóhúson élt s még annak is 24 pénzen mérték fontját, akkora lett a drágaság.
Ekkor Russworm seregének java része még csak útban volt Bécsből, nagyobbára hajókon a Dunán lefelé s annak zöme csak szeptember 21. és 23.-ika között, utolsó része pedig csak október hónap folyamán érkezett Pest környékére, ahol a tábornagy következőleg helyezte el csapatjait: A szentendrei sziget Buda felé eső alsó végébe Kollonics Ferdinándot rendelte 5 zászlóalj Landsknecht-tel s néhány ágyúval egy hirtelen hányt háromszögű erdőbe (A.), a sziget közepére pedig Gaisperger bajor ezredét, melynek Szentendrét is körül kellett sáncolnia. Október elején a tábornagy a sziget mindkét Duna-ágán hajóhidat veretett. A sereg zömét a Pest alatti alsó táborba (H.) rendelte; elől a lovasság, a második sorban pedig Pezen, Mersperg, Ehrgott, a morvák és Hoffkirchen ezrede, melyeknek védelmére négy kis földerőddel ellátott sáncot vontak. A tábornagy sátra irányában hajóhíd kötötte össze ezt a tábort a szigettel, melynek nyugati felső végére egy ötszögű erődöt (I.) építve, azt a hídfő védelmével együtt Sultz gyalogezredére bízta, míg Strassoldo ezredével és néhány ágyúval a sziget túlsó partján valami régi kastély düledező falai körül telepedett le. – A pesti erődöt Römer védelmezte tiroli ezredével. A sereg előirányzott létszáma a magyarokon kívül mintegy 40.000 főre rúgott, de nem valószínű, hogy a csapatok teljes létszámmal vonultak volna be.
A mai Tökölhöz közeleső szigetet Lala Mohammed biztosította magának két hajóhíd által, melyekhez megfelelő őrséget rendelt, míg tábora vele szemben a budai oldalon terült el jó távol Buda és a gellérthegyi erőd alatt, melyet újra megerősített.
Hogy a dr. Veress által nyújtott adatok alapján a kölcsönös erővisznyokról és helyzetről ekként megrajzolt képet teljessé tegyük, még a vizi erőkről is kell Dr. Szentkláray és Ortelius adatai nyomán röviden megemlékeznünk. Már fentebb említettük, hogy Kollonics szegszárdi, illetve szerdahelyi expedíciójában a kormáromi magyar hajóhad is részt vett. Ehhez aztán Dampierre gróf parancsnoksága alatt kétsor-evezős bécsi gályák is csatlakoztak. Ezzel szemben Lala Mohammed hajóhada, melyet magával vontatott, 10 nagy hadihajóból s gimbliából, meg 60 sajkából állott. Ezenkívül a dereglyék, bárkák, tutajok és kompok élelmi- és hadiszerekkel megrakott sokasága s azokon valami 3000 janicsár kisérte a tábort.
Megbízható kémei útján Russworm tábornagy megtudta, hogy Murad pasának mintegy 5000 főnyi előretolt csoportjával együtt Lala Mohammed serege aligha erősebb 17.000 fegyveresnél, a hadait követő mindenféle csőcselékkel együtt pedig aligha rúghat többre 24.000 embernél.
Szeptember 24.-től 26.-ig iszonyú zivatar tombolt Buda és Pest környékén, úgy hogy ez idő alatt egyik fél sem tehetett semmit. Utóbb említett napon este egymás után 6 lovas pribék, akik a Dunán átúsztak, elárulták Kollonics Siegfriednek, hogy az ellenség másnap támadni készül, mire a tábornagy még az éj folyamán erejének egy részét a szigetre tolta át.
Szeptember 27.-én a törökök hidat vertek a tököli szigere, azonban hamarosan kitűnt, hogy ez csak azért történt, hogy legelőt és fát biztosítsanak maguknak; azonban 50–60 leadott lövés elég volt ahhoz, hogy ismét visszahúzódjanak. De a rákövetkező éjjel Lala Mohammed, miután a tököli és a Csepel sziget között folyó Duna-ágon a híd még nem készült el, bárkákon és sajkákon mintegy 10.000 embert szállított át a Csepel-szigetre. Ez a csoport a belgrádi bég vezetése alatt 7000 lovasból, 3000 janicsárból és néhány lövegből állott, melynek fedezete alatt a sereg többi részének is át kellett volna kelni a Csepel-szigetre.
Russworm tábornagy, mihelyt kémei útján az ellenség áthajózásáról értesült, Strassoldo olasz ezredét a hajóhíd és a sziget innenső, Pest felé néző oldalának védelmére kirendelvén, ő maga még az éj leple alatt, hajnali 2 órakor, 7 gyalog ezreddel és 8000 főnyi egész lovasságával szintén átvonult a szigetre, ahol hadát 28.-án reggel 8 órakor sűrű ködben a következő módon állította fel négy harcvonalban csatarendbe:
I. harcvonal: Kollonic parancsnoksága alatt 12 zászló huszár, 4 zászló puskás vallon, 4 zászló cseh és 2 zászló kozák;
II. harcvonal: Petz ezredes alatt 1000 morva és 500 rajnai lovas, a Mersperg-, Hofkirchen- és Sultz-gyalogezredek;
III. harcvonal: az osztrák és a morva gyalogezred, 4 zászló Kollonics-féle és 1000 cseh lovas;
IV. harcvonal: Hohenlohe gróf 1500 lovasa és Ehrgott gyalogezrede.
Hogy az ellenséget egész hadának átszállításában meggátolja, Russworm annak megtámadását határozta el. Sűrű ködben, mely vállalkozásának kedvezni látszott, majdnem délig menetelt a sziget hosszában lefelé, amikor ráakadt a törökök előcsapatjára, 1500 főnyi félelmetes vitéz arab lovasra, a rettenthetetlen bátorságú karajazigokra vagyis szerecsenekre, kik ingújjra vetkőzve, majdnem meztelenül harcoltak parittyával és görbe kardjukkal. „A mieink előcsapatjait – írja dr. Veress id. m. 401. – Nádasdy Ferenc kapitány alkotta magyar lovasaival, kitartóan viaskodva velük, míg Kollonics és Thurn német lovasságukkal segítségükre nem érkeztek. „E délelőtti csatározásban azért mindössze 22 vallon pusztult el s a török még az orrokat és füleket is levagdosván, diadalittasan valami 15 katona megcsonkított testét mutatta fel a mieinknek elrettendő például. Ekkor délben megindult a gyalogság is. Erre a török, aki ennyi erőre nem számított, kezdett a part felé húzódni s egy szőlőben helyezkedett el, kitűnő védett téren, úgy hogy lovasságunk nem is bírt vele elbánni. De amint a gyaogság megjött, Petz nekik rontott és Mersperggel együtt kiűzte őket, s hídjuk nem lévén kész, a Dunának szaladtak, a lovasok meg a sziget belsejébe. – E csatározás d. u. félháromtól négy óráig tartott s benne a török 2200 embert vesztett, de felfrissülvén, tovább folytatta a harcot. A sziget egyik dombjáról ugyanis Murad basa lőtte a mieinket, a hegy alatt pedig a szultán megbékült Ázsiai diákja küzdött kitartóan. De mialatt 300 embere a csatamezőről egy nagy sajkán menekült, Russworm 3 ágyú tüzelésével fenékre süllyeszté. Hanem mikor elesni látták a nándorfehérvári és szendrői basát, meg az ázsiai lázadók vezérét, Dervis basát, a többi is hanyatt-homlok szabadult a halál torkából, hogy aztán esetleg a Dunába fuljon. Igy pusztult el 1500 janicsár a csatatéren s ugyanannyi a vízbe fulva, összesen mintegy 5000 ember, míg a keresztények vesztesége kevés halott és 150 sebesült, meg 30 ló volt. A török egyúttal a Gellérthegy alatti sáncból is lövette a tábort, de a marsall ágyúi elhallgattatták. Egyébként míg a csata folyt, a táborban maradt 1500 kocsis lóra ülve vigyázott, nehogy a környékbeli törökök a tábort meglepjék és kifoszthassák s így vártak éjfélig, míg a csapatok visszatértek. – A mód nélkül hosszúra nyúlt csatározásban Nádasdyn kívül kitűnt Kollnics ezredes, ki a török lovasságot kettészakasztva, a hídig űzte s meg is sebesült, meg Petz ezredes, ki a gyalogságot sáncaikba kergette, hol a janicsárokkal kellett megküzdenie. Maga a zsákmány 35 szép zászló, 4 ágyú, egy rakás ló, de kevés fogoly volt, mivel Russworm parancsára – a keresztények megcsonkításáért – minden kézbe esett foglyot meg kellett ölni; míg a halottak közt majd ezer főemberről szedtek le aranyszövésű ruhákat és drága ékszereket. – A véres csatából alig 2000 török szabadult ép bőrrel s a nagy veszteségért a szerdár pasa meg az Ázsiai diák kölcsönösen egymást okolták.“
Russworm a csata után Pest melletti táborába vonult vissza, ahol napokig tétlenül vesztegelt, csupán járőrmeneteket tartván fenn az ellenség szemmeltartása céljából, mely a történtek után táborát a mai Budafok alá, a Háros-szigettel szemben helyezte át.
„Ez a török tábor – írja dr. Veress id. m. 404. – csendes volt, mintha békeidőt élne … míg Russworm katonái a Szentendrei szigetet kötötték össze két hajóhíd által a Dunaparttal, hogy esetleg a budai részen üthessenek az ellenfélre. S midőn ez a szentendrei oldalon tényleg zavarni kezdte a mieinket a hídvezetésben, 12 rakott bárkájukat süllyesztették el, megölvén a székesfehérvári béget is.“
„Október 6.-án a marsall a csepeli hídon a szigetre átvitt ágyúkkal napestig lövette a török tábort, mely ennek következtében kénytelen volt reggelre a parttól beljebb mozdulni, hogy lőtávolon kívül legyen.“
Egyébként az előrehaladt őszi időre való tekintettel Rudolf császár most már azt az utasítást adta Russwormnak, hogy a Csepel-sziget védelmére szorítkozzék s csupán apró csatározásokkal zavarja a törököt, míg szokása szerint hazavonul s utána Székesfehérvárt igyekezzék felmenteni. Ehhez képest Russworm, hogy hadi vállalatának valami eredménye mégis legyen, elhatározta, hogy elfoglalja a Háros-szigetet, melyet a török hajóhíddal kapcsolt újabb táborához. „E feladat megvalósítására – írja dr. Veress id. m. 450. – a budai oldalon egy kis földerődöt akart csináltatni, amire a magyar naszádosokat használta fel. Ezek rendeletére 11.-én átkeltek a budai partra és az október 12–13. közti éjjel szerencsésen megásták a sáncot (R.) egy gyenge erőddel együtt, melyben Kollonics és Sultz parancsnoksága alatt valami 600 hajdú helyezkedett el s a sánc szélére 10 zászlós kopját szúrtak a földbe. Az így keletkezett védővonal azonban – dacára annak, hogy a Duna szemközti túlsó partjáról egy ágyúüteg fedezte – oly gyenge volt, hogy meg is hagyták őrségének, hogy a török netaláni támadása esetére vonuljanak ki belőle. De nem így történt. Másnap, október 13.-án délben a törökök lovasságukkal megrohanták a sáncot s a benne meglepett magyarok közül harmincat levágván, s valami százat megsebesítvén, az erőd mellett kikötött sajkák közül is elfogtak hatot, míg egy másikon a hajdúk Kollonicsot mentették meg nagynehezen. A sáncbeliek segélyére Russworm ugyan muskétásokat küldött, sőt az adonyi (Csepel-) szigeten 40 ágyút is állított fel fedezetükre, csakhogy a tűzmestereket sehogysem lehetett előkeríteni, amikor szükség lett volna reájuk, mert – ép vasárnap lévén – részegen fetrengtek a táborban. A marsall erre egy lustálkodó tűzmestert végig korábcsolt, sőt Hohenlohe ezredessel maga töltött és sütött el néhány ágyút. Hanem az már keveset használt, mert a török két órai tusával elfoglalta a sáncot, bár maga is sok emberét vesztette e harcban. – Október 14.-én este a török az elfoglalt sáncból 4 ágyóval bombázta Sultz és Strassoldo táborhelyeit, de kevés sikerrel. Majd fél olasz mérföldnyire a parttól földerődött hányván, másnap, október 15.-én, mindkét helyről tüzelt a táborra, főleg azért, mert azalatt bárkáit lovaival baj nélkül felvonultatta Ó-Buda felé arra a helyre, hol tavaly az ostromló keresztény csapatok hídja állott, melyet úgy látszik újra meg akart építeni. Egyidejűleg Kollonics ezredes huszárjaival és magyarjaival, meg Hohenlohe Lajos Kázmér 5 kornéta puskás lovasával portyázásra indult s egy völgyszorosban a törökre bukkanván, sok bivalyt, lovat és tevét vett el tőle s hajtott a táborba.
„Az október 18-ikáról 19-ikére virradó éjjelen a török felszedte sátorfáját s reggel a mieinkkel szemben, a Gellérthegy alatt Kelenföldre szállott, honnan 20. és 21.-én iszonyúan ágyúzott, még 24 fontos golyókkal is, ami Russwormot szintén tettre buzdítá. Sultz ezredest ugyanis Petz-el együtt október 20-ika éjjelén a kis (tököli) szigetnél veszteglő török hajóhad szétkergetésére rendelte. E végre 11 sajkára egyenként 12 naszádos hajdút és 20 munkétást raktak, párhuzamosan velük pedig a Csepel-sziget jobb partján 300 muskétás haladt 150 rövid puskással fedezetükre. A magyarok látva a török hajók sokaságát, egykedvűen eveztek, de mikor azt a parancsot vették, hogy kiszálljanak a szigeten s ott hadakozzanak, megtagadták az engedelmességet és oldalt húzódtak a part fel, hol a közel félezernyi fegyveres gyalogság haladt. Ezt a magyarok azonban nem annyira óvatosságból s még kevésbbé gyávaságból, mint inkább sértett nemzeti büszkeségből tették. Erősítésükre t. i. 50 Landsknechtet kértek Russwormtól, de ez elutasítá kérésüket, azzal a – meggondolatlan – kijelentéssel, hogy nem akarja a kívánt német gyalogosok életét kockára tenni. Erre a magyarok vezérei, Nádasdy és Kollonics megtagadták a sziget tervbe vett elfoglalását; de azért a vizen helyt álltak, annyira, hogy a törökök nagyobbszámú hajóikkal nem tudták őket körülzárni, sőt néhány sajkájukat meg is szalasztották és lövéseik ellenére baj nélkül visszavonulhattak előlük.“
A beállott eső miatt Russworm október 27.-én csomagoltatni kezdte a poggyászt és 31-én seregével a szentendrei szigeten keresztül a budai oldalra vonult át, hol a hídfőt Thúrzó György, sógorával, Forgách Zsigmonddal október 21-ike óta védelmezte. „Itt a marsall – írja dr. Veress id. m. 408. – a szentendrei erőd előtt csatasorba állította seregét, de látván, hogy az ellenség nem akarja észrevenni, este tábort ütött, minden elsáncolás nélkül. Egyúttal levelet küldött át a török táborba, jelezvén, hogy mivel maga átjött az ő partjára, megkímélte a hídverés fáradságától s így kényelmesebben megverekedhetik a keresztényekkel. – A szerdár nem felelt a marsall hivalkodó levelére s nem reagált arra sem, hogy november 1.-én Russworm néhány száz lovassal maga vonul feléje. De ha csatára kényszeríteni nem is sikerült – amire a főtisztek úgylátszik a fegyver becsületéért vágyódtak – ez a kis kémszemle elég volt arra, hogy a másnap tartott haditanácsban egyhangúlag kijelentsék, hogy Buda ostromát megkísérelni képtelenség. Hiszen már kenyerük is alig volt 4–5 napra való, zabjuk meg teljesen elfogyott, úgy hogy immár a lovak sem birták tovább. Hanem azért a keresztény lovagok látogatását a török is viszonozta november 5.-én, midőn a délelőtt folyamán a huszárok őrszemére csapván, három (olasz) mérföldnyire közeledett mieinkhez. Erre Russworm délután egész hadával ellene indult s két mérföldnyivel visszahátráltatta, de beesteledvén, minden összecsapás nélkül visszahúzódott; éjjel pedig a török – miután még egy palánkot vert a gellérthegyi erőd körül – csöndesen és észrevétlenül elvonult Nándorfehérvár felé, Buda várát Murad pasa gondjaira bízván. – Russwormnak ekként már nem volt kivel harcolnia s minthogy amúgy is alig 32.000 főnyi s naponta fogyó, fegyelmezetlen hadával alig másfél olasz mérföldnyire Budától, nem kísérelhette meg a vár kiostromlását, tétlenül nézte bevehetetlen ormait és elmélkedett az idei hadjárat újabb eredménytelenségén. Még örült, hogy a budaváriak nem zavarták kirohanásaikkal, de annál gyávább volt az az idén is megújult cselekedete, hogy neszét vevén valami fürdőző törököknek, november 13-ika éjjelén Hohenlohe 300 nemesével körülfogta a budai főmelegfürdőt, kardélre hányván a benne talált 30 fürdőző védtelen embert.
„A Buda elleni idei hadjáratnak majdnem tízheti újabb kudarcáért és sok véráldozatáért a seregek most is Russwormot okolták. Ezért, hogy ellenfeleit elhallgattassa, a szerencsétlen kezű marsall hirtelen Hatvan visszafoglalására határozta el magát. E végből négy ezredét Sultz és Strassoldo vezérlete alatt a magyar huszárokkal és Thúrzó 200 lovasával november 12.-én indítá útnak feloszlatott budai táborából s harmadnapra maga is utána menvén többi seregével, 19.-én sikerült is megadásra bírnia körülárkolt várát. “
Strassoldo mindjárt az első szemrevételezés alkalmával golyó által találva, halva bukott le lováról. Russworm november 18-adikán a vár elé érve, három nagy ágyúból 3 lövést adott le a vár ellen s aztán annak védőrségét megadásra szólította fel. A megegyezés létrejövén, november 20.-án Hatvanból mintegy 1000 férfi, nő és gyermek bántatlanul vonult el Szolnokra, 33 keresztény fogoly pedig ugyanekkor visszanyerte szabadságát. A következő napon aztán a sereg, a várban 400 főnyi őrséget visszahagyván, elvonult Hatvan alól téli szállásaiba. Nemsokára ezután Nádasdy Ferenc, a kiváló magyar hadvezető meghalt. Ugyanebben az évben, még a tavaszon vesztette el a haza egy másik jeles katonafiát, gróf Zrinyi Györgyöt is.