712. A magyar gyalogos és lovas katonaság „haditörvénykönyvének” létrejötte a XVI. században
A mohácsi csatát követően a magyar hadszíntéren egyre gyakrabban megjelenő idegen csapatok fentiekben vázolt katonai igazságszolgáltatási szervezetét a magyar végvári katonaság kapitányai is hamar megismerhették. Példa tehát mintegy kínálta magát, azt azonban a hazai jogi szokások és gyakorlat, továbbá az egészen más társadalmi viszonyok miatt nem lehetett egészében ide átültetni. Egyrészt a várainkban szolgáló katonaság mind szervezetében, mind jellegében erősen eltért a zsoldos Landsknechtek gyalogezredeitől vagy a birodalmi lovas regimentektől, másrészt a végváriak önálló bíráskodási joggal való felruházása nagy mértékben sértette a magyar nemesség kizárólagos kiváltságait. 1525-ben II. Lajos még csak egy korlátozott létszámú katonaságot, a déli területek védelmében nélkülözhetetlen – és többségében nem magyar, hanem délszláv – naszádosokat ruházta fel az önálló bíráskodás privilégiumával. A magyarországi török berendezkedés azonban egészen új helyzetet teremtett, hiszen most már nem pusztán egy szűk réteg, hanem az új védelmi rendszer kiépítésének szükségszerű következményeként kialakulóban levő és önállósulni vágyó, viszonylag jelentős létszámú társadalmi csoport kiváltságolásáról volt szó. A XVI. század második felére ugyanis fokozatosan egységesedett, majd vált a magyar társadalom önálló összetevőjévé az uralkodó által fizetett – már nem idegen (délszláv), hanem túlnyomórészt magyar – végvári katonaság, melyben minden társadalmi réteg képviseltetve volt. „A »vitézlő rend« tömegeiben igazolhatóképp paraszti, tisztikarában paraszti és – főként – köznemesi, fővezérletében pedig főúri eredetű volt, egészét tekintve azonban érdekei valamennyi megnevezett társadalmi komponens érdekétől eltértek.” A végvári társadalomnak, mely hosszú küzdelem árán megszerzett kollektív jogai és kiváltságai révén átmeneti helyet foglalt el a magyarországi jobbágyság és a nemesség között (a kiváltságoltakhoz állva közelebb), önálló igazságszolgáltatással való felruházása azt jelentette volna, hogy nemes és nem nemes, azaz kiváltságolt és alávetett kerül közös joghatóság alá. Ez pedig a magyar rendi és nemesi gondolkodás számára elképzelhetetlennek tűnt. A „régi atyáinkrul 72reánk szállott szép szabadság” közé, melynek megsértése miatt a végváriak oly gyakran emeltek panaszt, az eddigi végvártörténeti szakirodalom elsősorban a földesúri adózás és joghatóság alóli mentességet, a kocsma- és malomtartást, valamint a XVII. század vonatkozásában a szabad vallásgyakorlatot sorolta. A privilégiumok közé tartozott azonban az önálló katonai igazságszolgáltatás gyakorlásának joga is, melynek megszerzését egy különleges kísérlet – mondhatni párviadal – előzte meg. Ennek célja a birodalmi csapatok Artikelbriefjeihez hasonló egységes hadiszabályzat kidolgozása, majd elfogadtatása volt az egész magyar – végvári és mezei – katonaság számára.
A királyi zsoldon szolgáló magyar végváriak által elkövetett kihágások és a polgári élet különböző fórumaival való állandó ellentétek miatt a magyar végvárrendszer irányítását végző főkapitányok előtt már a XVI. század hatvanas éveire világossá vált, hogy az idegen zsoldosokhoz hasonlóan csak szigorú és erélyes fellépéssel, valamint külön hadbírák vezette katonai ítélkező fórumok létrehozásával lehetséges a túlkapások mérséklése. A rövid ideig tartó hadjáratok esetén ez a probléma még áthidalható volt egy-egy ad hoc módon hadi bíráskodást folytató kapitány kinevezésével, nehezebben ment azonban jelentősebb végházainkban, ahol a katonaság naponta összeütközésbe került a polgári lakossággal, sőt nem ritkán az ott állomásozó idegen katonasággal is. Ezek képviselői pedig jogosan fordulhattak a bécsi Haditanácshoz amiatt, hogy míg ők soltész-bíróságaikon kénytelenek a joghatóságuk alá tartozók megbüntetésére, addig a kihágásokat elkövető magyar végváriak ellen legfeljebb a joghatóságot birtokló kapitányaiknál élhetnek hiábavaló panaszokkal.
Egy-egy jelentősebb hadjárat is igazolta, hogy ez az állapot a magyarországi nemesség tiltakozása ellenére sem tartható fenn hosszú távon, hiszen a török előrenyomulás megállítása nem nélkülözhetett egy viszonylag nagy létszámú, királyi szolgálatban álló, önálló magyar katonaságot. A magyar végváriak feletti hatékony hadi bíráskodás gyakorlásához azonban olyan hadiszabályzatok kidolgozására volt szükség, melyek egy várbeli őrség vagy akár az egész végvári társadalom számára hosszabb-rövidebb időre meghatározhatták a katonai fegyelem alapjait, kimondhatták a leggyakoribb vétkeket, az értük kiszabott büntetéseket és rendelkezhettek a jogszolgáltatás gyakorlatáról is – azaz mintegy a magyar végvári katonaság Artikelbrief-jeiként funkcionálhattak.
Az első ilyen és az utókorra maradt hadiszabályzat megszerkesztésére Lazarus von Schwendi vállalkozott felső-magyarországi hadjárata során, feltételezhetően 1566-ban. Ekkor Schwendi generális kassai főkapitánysága mellett a hadjáratban részt vevő mezei hadak főparancsnoki tisztét is betöltötte, s magyar kapitányai tanácsával és beleegyezésével a hadjáratban részt vevő magyar gyalogos és lovas katonaság 73számára bizonyos hadi artikulusokat („certi articuli leges militares pro equitibus et peditibus”) dolgoz(tat)ott ki. Az eredetileg valószínűleg latin – és talán magyar – nyelven megfogalmazott, s a XVII. században már magyar fordításokban fennmaradt rendtartás különös jelentőségű a magyar végvári kutatás és az egész magyar hadtörténetírás számára. A feltételezhetően 1566 első felében keletkezett hadi artikulusok ugyanis a törökkori magyar végvári és mezei katonaság hadi bíráskodásának megszilárdulása szempontjából is meghatározóak voltak.
Schwendi szabályzata egyike a legrégebbi magyar katonai rendtartásoknak, sőt – eddigi ismereteink szerint – a legkorábbi ilyen általános jellegű és a magyar katonaság egészének szóló hadirendtartás. Mint utaltam rá, feltételezhetően már Mátyás zsoldos serege is rendelkezett valamiféle szabályzattal, ez azonban minden bizonnyal elveszett az évszázadok viharaiban. A Schwendi és magyar kapitányai által megszerkesztett hadi artikulusuk – mellyel a Bártfa városa által kibocsátott rövidke szabályzat sem terjedelmében, sem jelentőségében nem mérhető össze – tökéletesen beleillenek a német Artikelbriefek XV. század végén meginduló, majd a XVI. században kiteljesedő fejlődési vonulatába. I. Miksa 1508. évi katonai szabályzatát a XVI. század húszas éveinek közepétől kezdve ugyanis olyan Artikelbriefek sokasága követte, melyek később irányadóak lettek az egész német gyalogság számára kialakítandó és az 1570. évi speyeri birodalmi gyűlésen elfogadott artikulusok létrehozásában. Miként korábban már részletesen megismerhettük: a Reichstag által jóváhagyott hadiszabályzat alapjául – legalábbis a gyalogos katonaság esetében – éppen egy 1566-ban készült rendtartás szolgált, mely a győri táborban a török ellen gyülekező német gyalogság részére (s talán Schwendi gyalogosai számára is) készült. A német és a magyar katonák számára kibocsátott két Artikelbrief közötti kapcsolat Lazarus von Schwendi személyében keresendő, aki a magyar katonaság számára készült rend-tartás megalkotásában is a legfőbb szerepet vállalta.
Amint ezt korabeli latin szövege felett olvasható német elnevezései: „Der Hussarn vnd Trabanten Articl vnnd Kriegsordnung etc.”, illetve „Der Hungrischen Trabanten Articl vnd Kriegs Ordnung etc.” és későbbi magyar fordításának kezdőszavai – „Vitezleö Articulusok” – is kétségtelenül bizonyítják, a magyar hadi-szabályzat egy korábbi, még I. Ferdinánd uralkodása idején keletkezett Artikelbrief felhasználásával és annak a magyar viszonyokhoz igazításával készült. Biztosan 74állítható, hogy Lazarus von Schwendi, a XVI. század egyik legjelesebb katonája és hadtudósa, kiválóan ismerte kora hadiszabályzatait, s valószínűleg javaslatot tett valamelyik átvételére, illetve átdolgozására. Sőt Schwendinek a magyar hadi-szabályok megalkotása egyúttal alkalmas kísérletet jelenthetett a jóval nagyobb létszámú gyalogos és lovas birodalmi haderő 1570. évi egységes „haditörvény-könyvének” előkészítéséhez. Munkája a XVI–XVII. század folyamán meghatározó jelentőségűvé vált a végvári, s mindenekelőtt a külföldön szolgáló magyar zsoldos katonaság hadi bíráskodás szempontjából. A főkapitány ugyanis már közvetlenül a magyar hadszíntérről való távozása után szorgalmazta, hogy „a jövőben a jó rend és fegyelem megfelelőbb megőrzése és fenntartása érdekében különösen szükséges és hasznos dolog lenne, hogy a magyar gyalogos és lovas katonák – a németekhez hasonlóan – külön saját artikulusokat kapjanak, és arra esküt tegyenek, miként ez Felső-Magyarországon már megtörtént [kiemelés tőlem – P. G.]”. A javaslat az uralkodónál meghallgatásra talált, az 1569. évi pozsonyi diétán ugyanis Miksa király előterjesztésében már felhívta a rendek figyelmét a Schwendi által szerkesztett és királyi jóváhagyással érvénybe léptetett szabályzatra, továbbá szorgalmazta annak az ország egész területén, azaz a többi főkapitányságban való bevezetését és ország-gyűlési törvénycikkel való megerősítését.
A királyi kezdeményezés azonban nem érte el célját. A részleteket ugyan nem ismerjük, de nyilvánvaló, hogy a kimutathatóan idegen mintára kidolgozott magyar hadiszabályzat országgyűlési artikulussal való megerősítése a magyar végvári társadalom önálló bíráskodási jogának elismerését jelentette volna, melynek kiváltságával eddig pusztán az ország rendjei és I. Ferdinánd 1554. évi privilégium-megerősítése értelmében a komáromi naszádosok rendelkeztek. Az országgyűlési kudarc ellenére a kérdés mégsem került le a napirendről. A budai pasák Bécsbe küldött levelei többnyire a királyi végváriak és egyéb katonáskodó csoportok hódoltságbeli kihágásairól és a békeszerződés által szigorúan tiltott portyáiról szóltak. Hasonló panaszokkal ostromolták a bécsi katonai vezetést a végváriakkal összeütközésbe kerülő polgári hatóságok és nem utolsósorban az országgyűlések is. A túlkapások megszüntetésére nem volt lehetőség, s mérséklésük is csak a katonai fegyelem erősítésével és a hadiszabályok elfogadásával, majd külön, hadi bírák vezette katonai bíróságok felállításával volt elképzelhető. Továbbá a fokozatosan önálló társadalmi csoporttá váló 75„vitézlő rend” belső vitás ügyeinek rendezése az ország törvényei alapján már alig-alig volt lehetséges, különösen a jelentősebb létszámú végházakban, erődvárosokban és főkapitányi központokban, ahol a magyar végváriak a német zsoldosok mellett a civil lakossággal is szükségszerűen kerültek jogi kapcsolatba. Nem véletlen tehát, hogy a végvárrendszer hatékonyabb működtetésének alapkérdéseiről vitatkozó 1577. évi bécsi haditanácskozáson (Hauptgrenzberatung) a legfontosabb problémák egyikeként került tárgyalásra a portyák megszüntetésének és a katonai fegyelem megszilárdításának kérdése.
A résztvevők – köztük Lazarus von Schwendi és felső-magyarországi utódja, Hans Rueber – tüstént az első tárgyalási napon közös álláspontra helyezkedtek a probléma komolyságát illetően és javaslatokat tettek annak megoldására. Elismerték, hogy a törökök jogosan panaszkodnak az állandó csatázások miatt, melyekben a királyi végváriak mellett a szabad hajdúk és a földesúri magánkatonák vesznek részt, okot adva ezzel az ellenség hasonló jellegű vállalkozásaira. Beszámolójuk szerint azonban eddig pusztán Felső-Magyarországon vált gyakorlattá, hogy a tetten ért katonákat hadbíróság elé állítják, és törvényes tárgyaláson hadi artikulusok értelmében hoznak ítéletet felettük. A fegyelem biztosítása céljából ezért a hadbírák vezette katonai bíróságok felállítása mellett szükségesnek vélték, hogy a magyar lovas és gyalogos katonaság egésze az eddig pusztán a felső-magyarországi végeken bevezetett, illetve alkalmazott hadi artikulusokra tegye le esküjét. A kihágásokat ugyanis – miként hangsúlyozták – ennek a szabályzatnak az erejével a továbbiakban mindenütt egységesen lehetne büntetni, miként az a német zsoldosoknál az Artikelbriefek alapján történik.
A javaslatok mellé ugyan odakerült a „fiat” szócska, megvalósításuk azonban a magyar rendek körében heves ellenállásba ütközhetett. Eddigi ismereteink szerint a Schwendi-féle magyar hadiszabályzat országgyűlési elfogadására az uralkodó és a királyi főkapitányok jóváhagyása és javaslata ellenére sohasem került sor. A magyar rendek érdekeit a rendtartás jóváhagyása ugyanis – legalábbis saját rendi felfogásuk szerint – oly mértékben sértette, hogy noha utólag maguk is elismerték annak szükségességét, 76sőt de facto érvényességét, becikkelyezésére nem voltak hajlandóak. Konok kitartásukkal kívánták ugyanis végérvényesen megakadályozni, hogy nemes és nem nemes a végvári katonaságon belül azonos joghatóság alá kerüljön. A végvárrendszer szervezetének megszilárdulásával párhuzamos fejlődési folyamatot azonban a magyar rendek ellenállása nem tartóztathatta fel. A hadiszabályzat Felső-Magyarország után hamarosan a horvát és vend végvidéki főkapitányságokban is bevezetésre került. A bécsi tanácskozás folytatásaként – mely a Grazban székelő Belső-Ausztriai Haditanács felállításával az említett két déli végvidék irányítását kivonta a bécsi Hof-kriegsrat ellenőrzése alól, ezzel kettéválasztotta a korábbi Magyarország török elleni védelmi rendszerének irányítását – a stájer, karintiai, krajnai és görzi küldöttek a nevezetes Bruck an der Mur-i tárgyalásokon 1578 januárjában ugyanis kimondták, hogy „a végek hadinépe számára – legyen az magyar, szlavón, horvát és más nemzetiségű [kiemelés tőlem – P. G.] – a bécsi tanácskozáson bemutatott Artikelbriefet kell bevezetni, s a katonák arra tartozzanak esküjüket letenni”. A lovas és gyalogos szabályzat horvát nyelvre lefordított szövegét március 1-jén Grazban Károly főherceg megerősítésével ki is hirdették. Az esztendő folyamán pedig már alkalmazására is sor került. 1578 októberében a főherceg rendeletet intézett Zrínyi György kanizsai főkapitányhoz, hogy az újonnan épült Bajcsavár 100 lovasból és 200 gyalogosból álló, többségében délszláv nemzetiségű őrségének olvastassa fel a „ius militare”-t, majd eskesse fel arra. A vár átadására kiküldött királyi biztosok jelentése szerint november elején az erődítmény közelében lezajlott az újonnan felfogadott őrség mustrája, melynek során Zrínyi katonái letették az esküt a horvát nyelven előttük felolvasott artikulusokra. 1579-ben a vend és horvát generalátus mellett az úgynevezett tengermelléki végeken („auf der Mörgräniczen”) szolgáló katonaság ugyancsak az egykor Felső-Magyarországon keletkezett rendtartást kapta meg szolgálati szabályzatául. A régi horvát nyelvű artikulusok a Belső-Ausztriát védő területek nem német nemzetiségű délszláv katonái számára a XVII. század folyamán is érvényben maradtak. I. Lipót császár még 1672 augusztusában is – amikor pedig már kidolgozás alatt álltak a birodalmi csapatok fegyvernemtől független új artikulusai – 77a horvát és tengermelléki részek számára az egykor Schwendi és kapitánytársai által összeállított szabályzatot változatlan formában hirdette ki.
A felső-magyarországi hadiszabályzat a rendek konok kitartása miatt – a déli végekkel ellentétben – a szűkebb értelemben vett királyi Magyarország területén nem válhatott általánosan elfogadottá. Károly főherceg 1578. március 1-jén ugyan már arra hivatkozva adta ki a rendtartás horvát nyelvű szövegét a déli végeken harcoló délszláv, valamint – hangsúlyozom – magyar végvári katonaság számára, hogy azt a magyar diéta is elfogadta, ez azonban nem felelt meg a valóságnak. Az 1577. évi tanácskozást ugyanis – mely a hadi artikulusok országgyűlési becikkelyezését szorgalmazta – 1578 március–áprilisában követte a magyar rendek első gyűlése, így a hadiszabályzat a március elsejei grazi kihirdetést megelőzően semmi-képpen sem kerülhetett annak elébe. E feltevést igazolja, hogy Rudolf király az 1580. évi diétán újabb előterjesztésben szorgalmazta német mintájú magyar hadicikkelyek elfogadását. Ezek bizonyosan a Schwendi és kapitányai által megszerkesztett artikulusok voltak, az uralkodó ugyanis még 1583. évi előterjesztésén dolgozva előkerestette az 1577. évi bécsi Hauptgrenzberatung jegyzőkönyveit, és azokból kimásoltatta a végvári katonaság fegyelmi viszonyaira vonatkozó részleteket. Ennek alapján tette meg – ismételten hiábavaló – javaslatát olyan magyar katonai artikulusok ország-gyűlési dekrétummal való elfogadására, melyek a német katonák szabályzatait követnék. Az ország rendjei később sem hoztak dekrétumot a Schwendi-féle artikulusok jóváhagyásáról, azokat azonban maguk is többé-kevésbé elfogadottnak, mondhatnánk szokásjognak tekintették. Az 1599. évi 19. törvénycikkben ugyanis már azt hangsúlyozták, hogy a magyar katonaság rendelkezik saját „katonai jogokkal” („jura milita-ria”), melyekre esküt tesz, majd ha bűnt követ el, azok alapján nyeri el kapitányától méltó büntetését. 1635-ben a törökösség bűnébe eső végváriak megbüntetése kap-csán pedig szintén kijelentették, hogy a katonák feletti ítélkezés „more et rigore militaris disciplinae” történjék.
78A végvárakban és mezei seregekben szolgáló magyar katonák többsége nem tudott latinul, ezért a hadiszabályzat eredetileg feltételezhetően latin nyelvű szöve-gének magyarra fordítására mindenképpen nagy szükség volt. Míg a déli végek katonái számára már 1578-ban elkészült a horvát fordítás, addig az első magyar nyelvű változatot csak a következő évszázad első feléből ismerjük, noha ilyenek valószínűleg már a XVI. században is készültek. Fennmaradt egy valószínűleg a „harmincéves háborúban” (1618–1648) használt és pusztán a lovas katonaság részére készült példány Perényi Gábor ugocsai főispán pecsétjével. Sőt már 1616-ból a teljes magyar szöveg és egy részének latin változata is ismert. A Velence ellen ekkor zajló háborúban magyar huszárokat és gyalogos hajdúkat is alkalmaztak, akiket felfogadásukkor nem a birodalmi szabályzatokra, hanem a Schwendi-féle hadjárat során keletkezett artikulusokra eskették fel. Somogyi Mátyás 100 huszárja és 600 hajdúja ezt az „Articls brieff”-et tekinthette a háború folyamán szolgálati szabályzatának. A XVII. század derekán a Haditanács a bányavidéki végek akkori főkapitányának, a „harmincéves háborúban” szintén részt vevő Pálffy Istvánnak is megküldte a lovasrendtartást, mely kétségtelenül bizonyítja a bécsi katonai vezetés törekvését a magyar hadiszabályzat minél szélesebb körben való elterjesztésére. Mindezek a 79példák egyúttal azt is igazolják, hogy a XVII. század közepére a császári hadseregben külföldön harcoló magyar gyalogos és lovas katonaság általánosan elfogadott Artikel-briefjévé ezek a haditörvények váltak.
Az 1560-as évek második felében Felső-Magyarországon keletkezett hadi-szabályzat a XVI–XVII. század folyamán a Takáts Sándor által feltételezett, de hasztalanul keresgetett „jus militare Hungaricum”-má vált. 1579-ben Hans Rueber-nek, Felső-Magyarország egyik legjelentősebb XVI. századi főkapitányának újonnan kiadott utasítása a rendek ellenállása ellenére már arról rendelkezett, hogy a magyar katonaságot a számára kidolgozott és érvényben tartott hadijog („Kriegs Recht”) alapján büntessék. Egy évtized múlva Christoph Ungnad egri főkapitány – miként Zrínyi György a déli végeken a bajcsavári őrséget – ugyancsak erre tartozott katonáit felesketni, illetve megfelelő fegyelemben és engedelmességben tartani, a túlkapások elkövetőit pedig megbüntetni. A XVII. században a felső-magyarországi főkapitányi utasítás állandó részévé vált az előírás: „teljes igyekezettel arra törekedjék, hogy a hadijogot, miként azt a magyar nemzet [ti. a magyar katonák] között az ideig bevezették és megőrizték [kiemelés tőlem – P. G.], semmi módon ne sértsék meg”.
Mindennek ellenére a rendi ellenállás, illetve az országgyűlési elutasítás (majd ennek következtében a nyomtatásban való megjelenés elmaradása) nagy mértékben korlátozta és országosan végül is megakadályozta, hogy a hadiszabályzat mint jogforrás válhasson a végvári igazságszolgáltatás alapjává. Ezzel magyarázható, hogy a hadi- és seregszékek ítéleteik meghozatalakor inkább hivatkoztak – elsősorban a nem kifejezetten katonai jellegű vétkek esetében – az ország rendes törvénycikkeire vagy Werbőczy nevezetes szokásjoggyűjteményére, a Hármaskönyvre, mint egy országosan el nem ismert jogforrásra. Kimondottan katonai kihágások kapcsán azonban, mivel ezek megtorlásáról a diéták nem rendelkeztek, a „jus militare” erejével mondták ki az ítéleteket. Így az 1560-as években keletkezett hadiszabályzat rendelkezései fokozatosan váltak a végvári katonaság szokásjogának részévé. 1671-ben például, 80amikor az uralkodó pert indított Esterházy Pál bányavidéki főkapitány hadiszékén Csáky Pál lévai kapitány és néhány katonája ellen, a vád előterjesztésekor külön kiemelték, hogy a lévai katonák a már számos alkalommal kibocsátott hadiszabályokat is megszegték.
Összegezve: mindezek alapján – úgy vélem – bátran kijelenthető, hogy a török elleni várháborúk korszakában a bécsi katonai vezetés és a XVI. század végétől kezdve már a magyar rendek is a Schwendi-féle hadiszabályzatot a magyar – jóllehet elsősorban nem a végvári, hanem inkább a külföldön császári seregekben alkalmazott – lovas és gyalogos katonaság olyan „haditörvénykönyvének” tekintették, amilyennek az 1570. évi birodalmi Artikelbriefeket tarthatjuk a német gyalogos és lovas katonaság számára. A Schwendi-féle szabályzat ugyanis – mint általában a korabeli Artikelbriefek – olyan általános jellegű tábori rendtartásnak tekinthető, melynek előírásai éppen általános voltuk miatt (kisebb változtatásokkal) bármely erődítményben is alkalmazhatóak voltak. A XVI. századi Artikelbriefek éppen abban hoztak újat a korábbi hadiszabályzatokhoz képest, hogy általános szolgálati szabályzatként és „haditörvénykönyvként” voltak alkalmazhatók mind mezei hadjáratok idején, mind az erődítményekben való hosszú szolgálat alkalmával. Ugyanez igaz a magyar artikulusok esetében is, hiszen azok Eger és Bajcsavár magyar és horvát katonái számára éppúgy megfeleltek, mint Somogyi Mátyásnak a Velence elleni háborúban szolgáló és Magyarországon toborzott gyalogosai és lovasai részére. S miként a német katonák saját artikulusaikra, a magyarok is hadiszabályzatukra tettek fogadalmat.
A „jus militare Hungaricum”-ot a XVII. században számos újabb rendtartás követte, ezek közül azonban egyetlen sem szabályozta oly részletességgel és általánossággal a magyar katonaság fegyelmét és kötelességeit, mint Schwendi német 81mintára készült rendtartása. Egyedül Bocskai István 1606 áprilisában kiadott „Statuta et leges militares”-e mérhető össze jellegében a magyar lovas és gyalogos katonaság „haditörvénykönyvével”. Bocskai ugyanis – amellett, hogy szabályozta a lovas csapatok létszámát és hittel kötelezte hűségre katonáit – tizenegy pontban külön részletezte a leggyakoribb vétkeket és kihágásokat, illetve azok büntetését. A későbbi rendtartások ellenben csak egy-egy speciális alkalomra és általában rövid időre szabályozták a katonai fegyelmet, vagy csak egy-egy véghely vagy város számára szolgáltak rendtartásként. Így keletkeztek a pusztán egy-egy hadjárat idejére érvényes tábori ediktumok vagy a különféle mustrák során kibocsátott rendtartások. Hasonló céllal hirdettek ki a nádorok és a kerületi, illetve végvidéki főkapitányok különféle szabályzatokat, melyek közül Forgách Ádám bányavidéki generális 1648. évi negyvenkét cikkelyből álló rendtartása már egészen részletesen szabályozta a végvárakban betartandó katonai fegyelmet. De hasonlóképpen születtek szinte évtizedenként a felső-magyarországi főkapitányság központjának rendtartásai is, melyek a védelem biztosításán túl a katonaság és a polgárság viszonyának rendezésére is kiterjedtek. Mindezen tábori, végvári és egyéb hadirendtartások fejlődésének és egymással való kapcsolatának bemutatására, valamint jelentőségük értékelésére azonban jelen összefoglalás keretein belül nincs lehetőség – még annak ellenére sem, hogy a múlt század végén közel félszáz szabályzat jelent meg –, hiszen még legalább ennyi továbbra is levéltárainkban fekszik feltáratlanul. Ezek feldolgozása és fejlődéstörténetük bemutatása viszont mindenképpen hasznos lenne.