Itt az istent úgy látjuk, a mint a kezébe szorított Gorgófővel rémíti ellenségeit (körülbelül mint az Iliasban. XV, 318; l. a 86. és 87. ábrát: E szobrot a XV. században találták Capo d’Anzo, a régi Antium mellett, honnan a Vaticanba került. Jobbjának ujjait és balkezét Michel Angelo tanitványa, Montorsi restaurálta, nem egészen helyesen, mert baljában az aegist tartotta s így könnyedén lépked, győzedelmesen tekintvén a távolba). Ugyanazon typusnak tulajdonságait mutatja egy fej, mely azelőtt a Giustiniani-féle gyüjteménynek volt gyöngye, most pedig a Pourtalés-féle gyüjteménynek egyik dísze. A 88. á. Apollo a lanttal, márványrelief a gyulafehérvári Batthyány könyvtárban. A rómaiak A. tiszteletét az alsóitaliai görög gyarmatok utján kapták, még pedig a Tarquiniusok idejében és a cumaei jóslóhely erkölcsi tekintélyének hatása alatt. Bizonyára akkor rendezték be az Apollinart a Prata Flaminia tájékán (Livius III, 63, 7), 429 u. o. avatták fel. A legelső templomát, melyben az istent különösen gyógyító, minden bajt elhárító minőségében tisztelték (A. Medicus). Igy hódított A. tisztelete Rómában egyre nagyobb és nagyobb tért; 399. honosították meg számára a lectisterniumokat, a cannaei csata után a Ludi Apollinarest. Legnagyobb fénynyel azonban az Augustus császár korában ünnepelték A.-t, a ki az istent személyes okoknál fogva az államvallás egyik hivatalos eszményévé tette és a Palatinuson ragyogó otthont emelt neki, s az isten kit a világhódító hellén szellem már egyszer körülvezetett a világon, másodszor is megtette ezt az utat, ezuttal a hatalmas római legiók kebelében. Behatolt a barbarok közé, társult isteneikkel, kiknek nevét ezáltal megmentette a feledéstől (pld. Anextiomarus, Belenus, a celta Grannus, a mely név alighanem összefügg a magyar Garam folyó elnevezésével; Maponus, Vindonnus, stb.). V. ö. A Roschernál, Lexikon der griechischen und römischen Mythologie és Pauly-Wissowánál Realencyclopaedie der klass. Alterthumswissenschaft-ban felsorolt műveken kívül említendők: Bassi, Saggio di bibliografia mitologica. Punct. I. A. (Torino, 1896); Stillmann, Venus and A. in painting and sculpture (London, 1897); Reinach, Répertoire de la statuaire grecque et romaine (Páris, 1897–98); magyarul: Petiscus-Geréb, Az Olympos (Bp. 1893,66–77 l.) L. M.