ROBERT BROWNING: EGY GONDOLÁBAN+
ez énekemben.
S részt vesz a víz s az ég segít nekem,
az éjjel nemkülönben
közelb tapad utcáidhoz, Velence
hogy el ne öntse
szép arcod mely szívem otthona s messze kincse.
saját hanglejtésed szerint
e szavaimat, mintha mind
saját szívedből szállna ki,
«Ez asszony szíve s szelleme
«Enyém, mint lánca száz szeme,
«melyet - mondd! - nékem ád íme:
«ha akarom becézgetem,
«ha akarom, hát elvetem
«Gyűrűnkint, itt a vizeken.»
És mondd tovább... ne mondd tovább:
mert szó csak szó! Egy szót se hát!
családias keresztneven
mit ha a Három hallana
e kis szavad s feleletem
minden titkot kivallana.
Szidj, kérdezz, parancsolj nekem,
bontsd az osztály-falat le ma,
melyet köztünk a napvilág
oly gőgösen ragyogva lát.
A Hármaké vagyok: de vedd
előbb ki részed! Az arab
bölcs tégelyében sok darab
becses gyöngyből hamu marad:
így szidd ki édes mágusom
a lelkemet az ajkamon –
nekik csak hamvamat hagyom!
Mit csinál a szegény Ágnes
hogy bezárja ablakát?
A m ö g ö t t meg – pénz nagy mágnes –
vén Zanóbi csókolgatja
vásárolt menyasszonyát –
Át meg át!
A Palazzo Puzzi lángol
őrtűzként az éjen át,
benne száz vendég ficánkol
s egy se bánná ha a gazda
kitörné is a nyakát –
Át meg át!
Csókolj mint aki azt hiszi,
az estelen
még nem nyíltam ki teljesen
és csókol addig míg virágja
szirmát lassan kitárja tágra
s a csókolót észreveszi.
Csókolj, mint aki hirtelen
egy víg delen
bimbó keblébe száll, s midőn
beszállt: az, szűzi türelemmel,
mert néki ellenállni nem mer,
kelyhét rácsukja szenvedőn.
Zsidólegény
s messze röpítlek a hab szekerén
hol templomom áll:
a rabbi vár
táplálni az ördögöt oszlopinál
a te... Űzd el ez álmokat! Úgy kicsikém:
te megint te vagy, én pedig én!
Csillag, de halott:
aki ront egy frisstüzű csillagot:
még égni akar:
szegény fiatal
csillag! tüzet ád neki és belehal!
s te vagy... ązd el ez álmokat! Úgy kicsikém:
te megint te vagy, én pedig én.
Mi boldogabb? A part? A hab?
Menni? maradni boldogabb?
Aludni sárga, dús köles
közt? Úszni sík nagy áramot
folyton kerülve az öles
hintázó vízi liliomot,
míg a halál jég-ujja les?...
Nyáresteken mi volna jobb?
Maradj, ábrándom mit segíthet?
Ez édes vállból nőne bár
egy szárny, és hozzá nőne pár!
téged nem láb, csak szárny röpíthet
Húsodból, mely hófehér,
nőjön szárny hát, hófehér,
s ne maradjon hófehér:
dús aranyba folyjon át,
ragyogó sarlós hold gyanánt
s folyjon fejed fölött haránt
eggyé, mint száz fény-élű kard,
elűzve tőled bármi bajt.
hogy tűnjön ez álom-bohóság,
mely oly makacs, és oly irigy –
Úgy! És maradj meg mindig – így!
Hátha kezük közé kerül
imádód? Míg fejem körül
Pál kingalléra hengerül,
Gian meg kötözget emberül:
ő* nyárssal szúr át, szédülök,
és... és feléd dülök.
nézd a Három istentelent!
A partra von, hol messze lent
Lidó hulláma sírt jelent
Löknek – keresztjelet vetek –
s... kebledre süllyedek.
Mártsd ujjad le, mint én csinálom – így.
Nem volna halni édes álom így?
Acéltól, lángtól borzad a haló,
Méregtől épen!... A víz puha, jó!
Ne még? – Fogj hát egy pálinkás füvet,
hajam mivel dicsérted, érdemes,
hogy új ékszer díszítse és nemes.
Tudom. Giudeccai kanális:
a ház félénken néz fölé.
Ajtók át ajtókra lelnek,
ablak ablaknak felel meg:
rendes arc, mint gyermeké.
De mögötte hol az ép
ép szabályos benyomás,
cifraságtalan vonás,
melytől a gyermek arca szép?
S merre zúg az utcahab,
nincs két ablak egy alak
lenézni. – Ah, a nyári nap,
mikor ott megláttalak!
Előbb a függöny fellege –
egy édes hang – és végre Te –
jöttél, megfogni madarad,
mely, épen akkor, magszemet
keresni az erkély alatt
szállt – s boldoggá tett engemet!
Elállt tüdőm belé, midőn
ott láttalak kihajlani
(elfogni őt, még mielőtt
nagyon távolra szállna ki)
s a bomlott sík tekercsű fürt
a smyrna szőnyegen kidűlt,
mint kígyó milyet római
hölgyek, míg Róma trónon ült
hűséért szoktak hordani,
hordani keblükön kígyózva.
Kedves madárka! tartsa meg
színét, mely csőrén fényeleg,
minthogyha sebzett lótusz rózsa-
szin vére fogta volna meg!
s nem értem! Mit csinál szobád?
– hol nappal kedvtelen henyél
de újra él, ha jő az éj
s megébred a sok ritkaság,
mely kedvedért cserélt hazát
és kedve ellen csügg szobádban
s amelyeket, míg tart, a nap
bűvös kötelékekkel átfon,
hogy holt-némáknak látszanak.
Hidd, hárfád érző húrja, zajt
mely nem mert dallal ütni máskor,
most álmos nótát peng magától,
mintha tündérke szállna rajt
s szárnyával izgatná a húrt
(mint angyal hordta sok borult
éjféli pillércsarnokon
át Isten átkát szárnyakon
rád, fényes bűnü Babylon!)
S faragva hárfa lemezén,
hallván az édes hangokat,
mint tikkadt csiga víz neszén,
kinyújt a nimfa hónyakat,
s a szobrok szíve mint dagad!
S a képek lába mint kilép,
s üdvözli egymást mind a kép!
Meg kéne őket lepni most,
Schidone kéjenc hercegét,
amint sok bókot vet, csinost
a formás Luca-szent felé,
félőn húzódik és remeg
hogy szirtje közt ne lássa meg
a Tizian tanácsura, -
pedig hát rá se gondol a:
rátok néz csak figyelmesen,
drága csecsebecsék sora,
mit unokája, kedvesem,
az asztalon fölhamola,
hol az okmányt aláirá
ő, mely halált hozott reá.
Mind kéjre tölti most az éjt:
ne rontsd meg, kérlek, ezt a kéjt:
marad velem - a kedvükért?
jázminom az ablakközön
találd módját, hogy mint minap
Zorzid meglelje Zanzimat!
De ha szalagja színe gyász:
résen a Három: jól vigyázz!
orrára zsurlót, borbolyát,
mintha mi partok mentirül
véletlenségbül rákerül:
hogy míg elsiklik idelenn,
közé dobhassam levelem.
Bizton vagyunk. Egy percre még veled!
Szedd össze, vedd fel régi lényedet:
légy a szerény lovag, a hódoló,
és hölgyed én, hidegebb mint a hó.
Hajolj mint illik, érintsd meg kezem,
segélj a partra illedelmesen
s mondd: "Köszönöm Siora!" -
Szívre szív!
Ajak ajakra! Utoljára szívj!
Tégy magadévá, s légy örökre hív.
halálos döfést kap.
pillád alatt életnél szebb halál.
Csókolj! a gyáva néppel mit törődsz?
Szép fürtödet simítsd tovább csupán:
véremmel meg ne nedvezd! - Azután -
A Három sosem élt. Csak én magam
éltem s így halhatok - (egy csókot még) - vígan!