DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA az MDF képviselőcsoport részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Végzete van nemcsak a könyveknek, hanem a költségvetéseknek is. Hogy egy gyerekmondóka tartalmát idézzem, a költségvetésre is áll az, hogy az egyik kidolgozta, megihlette, a másik idehozta, az ellenzék megszabdalja, a parlament elfogadja, s az élet pótvizsgára utalja.
Most abban a stádiumban vagyunk, hogy az ellenzék szabdalgatja ezt a költségvetést. Nem könnyű ellenzéki oldalról szabdalni ezt, ha az ellenzék, miként mi, eljárási kérdésekben az ország hírnevének védelmében nem óhajt olyan súlyos kritikákat megfogalmazni a kormányzattal szemben, amelyek ronthatnák az ország utóbbi időben sajnos erőteljesen megrongálódott nemzetközi presztízsét.
(9.40)
Nem könnyű a bírálat azért sem, mert ez a költségvetés meglehetősen nagy késéssel került beterjesztésre, és az idő szűkössége nem teszi lehetővé mindazokat az elmélyült elemzéseket, amelyeket egy költségvetés feltétlenül megérdemel, és nem könnyíti meg az a nagyszámú, a tegnapi bizottsági ismertetések során elhangzott jogszerűségi, áttekinthetőségi, távlatossági, összehason-líthatósági korlát, amelynek következtében nyilvánvalóan vannak homályos területei is nemcsak a költségvetésnek, hanem a bírálatnak is.
De azért most mégis az érdemi részekre szeretnék rátérni, és arra keresek választ, hogy ez a költségvetés helyesen elemzi-e az ország jelenlegi helyzetét, helyesen tünteti-e fel az ország előtt álló fő kihívásokat, és ennek a helyes helyzetmegítélésnek az alapján megfelelően választja-e ki és rangsorolja a gazdaságpolitikai célokat, helyesen alakítja-e ki a célok megvalósításához szükséges eszközök nagyságrendjét és fajtáit, és végül megvalósítható-e ez az előttünk fekvő költségvetés.
Ami a helyzetmegítélést illeti, méltányolom azt a nagy fejlődést, amely a költségvetés első és jelenlegi változata között tapasztalható, méltányolom azt a jelentős fejlődést, amely a miniszterelnök úr és a pénzügyminiszter úr jó fél évvel ezelőtti nyilatkozatai között és a jelenlegi helyzetmegítélés között van, hiszen akkoriban hangos volt a nagyvilág olyan megállapításoktól, hogy a magyar gazdaság finanszírozhatatlan, pénzügyi összeomlás előtt áll - tisztelt Pető Iván képviselőtársam még most is visszahozta a helyzet katasztrofális voltára utaló kitételeit. Nos, úgy is fogalmazhatunk, hogy ehhez viszonyítva rendkívül nagy előrehaladás, hogy a gazdaságpolitikai tájékoztató csak úgy fogalmaz, hogy az ország helyzete lehangoló, vagy pénzügyminiszter úr korábban arról szólt - augusztus óta -, hogy a korábban tagadott gazdasági megélénküléssel szemben most már vannak kedvező folyamatok is a gazdaságban, de annak csak kereken - akcele-bakcele - egyharmad része kedvező, a többi része nagyon egészségtelen.
Ez jelent egy bizonyos fejlődést, de nem tükrözi a jelenlegi helyzetet, és nem tükrözi a magyar gazdaságnak azt a bizonyos konjunkturális fordulatát, amely azért ebben az évben bekövetkezett. Én most nem akarok helyzetelemzésekbe menni, de a GDP várható 3 százalékos növekedése, az ipari termelés 8 százalékos növekedése, az export 15 százalékos növekedése, a beruházások 15-18 százalékos növekedése, a nettó megtakarítások több mint 50 százalékos növekedése - ezek azért olyan teljesítmények, amelyek nemzetközi összehasonlításban sem rosszak! Azt el lehet mondani, hogy a pénzügyi egyensúlyhiány romlott, gondolom, senki sincs megelégedve ebben a teremben a pénzügyi egyensúlyhiány mutatóival, de a makroökonómiai stabilizációhoz az is hozzátartozik, hogy hogyan áll a reálszféra egyensúlya; az pedig ebben az évben, a legutolsó 12 hónapban - öt év után, sőt azt mondhatnám, lassan 15 év után - kedvező fordulati jelenségeket mutat. Ez nincs benne ebben a költségvetésben, és ez a költségvetés nem ebben a helyzetben, nem ezen az alapon került kidolgozásra!
Őszintén szólva én nem tudom értelmezni, hogy mi ez a torz növekedés, amiről pénzügyminiszter úr szólt. A nyolcvanas években vagy különösen a tervutasításos rendszer időszakában lehetett torz növekedésről, mesterséges tervmutatók alapján kidolgozott növekedésről beszélni, de ki ne tudná azt, hogy azért az átalakulás első négy éve után a magyar GDP, az összjövedelem statisztikailag megfogalmazott részének is több mint 60 százalékát adja a magángazdaság; ha az árnyékgazdaságot is beleveszem, akkor ez kereken 70 százalék. Ez a 70 százalék piaci szükségletre termel, nem valamiféle torz központi mutató alapján! A magyar gazdaság növekményének az ez évi körülbelül 150 milliárdos nagyságrendjét jelentős részben a külső felvevőpiacok veszik fel! Mitől lenne ez torz?
A helyzetmegítéléssel több bajunk van, ami aztán lecsapódik a különféle célokban. Mit is mond ez a költségvetés-tervezet?
Tisztelt Országgyűlés! Azt állítja, hogy az egyensúlyhiány megbomlásának fő oka a fogyasztás elszaladása. A fogyasztás 1993-ban csökkent, '92-ben is csökkent, '94-ben pedig egy GDP-növekedés mellett egészen minimális emelkedést mutat, hiszen itt a megtakarítások és a beruházások nőttek. Mitől egészségtelen ez? Több mint másfél évtizedig vártunk hasonló jelenségekre, és nem jött - most jön.
Másrészt: igaz-e az a feltételezés, hogy a költségvetési deficit és a fizetésimérleg-deficit tulajdonképpen növekedéssel függ össze? Mikor volt a legnagyobb a költségvetési deficit nagyságrendileg? Az 1991-92-es időszakban, amikor a legnagyobb mértékű volt a visszaesés. Abban az évben a fizetési mérlegünk aktív volt, tehát ez a fajta összefüggés nem bizonyítható. Sőt, továbbmegyek még egy lépéssel: mikor is volt a magyar inflációs ráta a legmagasabb? 1991-ben, tisztelt Országgyűlés, amikor a legnagyobb mértékű, 11 százalékos volt a magyar GDP visszaesése. Hogyan is fogalmazható meg akkor a magyar gazdaságban működő mechanizmusok lényege? Úgy, hogy minél nagyobb a visszaesés, annál nagyobb az infláció és annál nagyobb a költségvetési deficit nagyságrendje. Miért? - kérdezhetik.
Egyszerűen azért, mert egy olyan gazdaságban élünk - nem meglepő módon -, ahol, ha visszaesik a fogyasztás, visszaesik a termelés, akkor nő a termékegységre jutó rezsiköltség, azaz nő az infláció és csökken a magyar termék versenyképessége. Ezeknek a hatásmechanizmusoknak a szerepeltetését jó lett volna belefoglalni a költségvetés gazdaságpolitikai háttéranyagába. Én nem akarok hallgatni arra a gonosz kis manóra, aki azt sugallja, hogy netántán nem véletlenül maradtak ki ezek a hatásmechanizmus-vizsgálatok, mert így nem tartható fenn a növekedés, a fizetési mérleg és az infláció között a költségvetésben megfogalmazott összefüggésrendszer, amitől megkaptuk ezt a korlátozó jellegű gazdaságpolitikát.
A koalíciós pártok helyzetelemzése kizárólag a pénzügyi egyensúlyhiány megbomlására összpontosít. Ez jogos követelmény, mert egy ország sem élhet tartósan a jövedelemfelhasználás és a jövedelemtermelés közötti nagy szakadék fennmaradása mellett. De azért elnézést kérek, nemcsak ez az egy célja van és lehet a költségvetésnek! Ha a költségvetés csak egyensúlyi, sőt ezen belül csak pénzügyi egyensúlyi problémákra összpontosít, akkor veszélybe sodorhatja nemcsak a reálgazdaság egyensúlyi viszonyait, hanem a társadalom különféle alrendszereinek: az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a védelmi képesség különféle feladatait és a feladatok megoldhatóságát.
(9.50)
Egy korlátozó jellegű költségvetés, amivel most találkozunk, és az ettől remélt üdvözítés nem új jelenség a magyar gazdaságpolitikában. Tisztelt Országgyűlés, tizenöt éve folynak az erre irányuló kísérletek - hogy a jereváni rádió vicckérdésére adott válasszal világítsam meg ezt a problémát. Tizenöt éve próbáljuk keresletkorlátozással egyensúlyba hozni a magyar gazdaság makro-ökonómiai viszonyait! Az eredmények jól ismertek: az egyensúlyhiány nem csökkent érdemben, annál inkább a jövedelemtermelő képesség.
Mi ennek az oka? Talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hátha objektív oka is van, nemcsak szubjektív. Az az objektív oka, tisztelt Országgyűlés, hogy egy posztszocialista, ráadásul közepesen fejlett, megkésve korszerűsödő országban az örökké keresett-kutatott egyensúlyhiány-csökkentés nem keresletkorlátozással valósítható meg, mert az egyensúlyhiány oka nem az, hogy túlméretezett a kereslet, hogy megesszük a jövőnket, hogy levágjuk az aranytojást tojó tyúkot; hanem az egyensúlyhiány oka az, hogy mennyiségileg és minőségileg gyenge a kínálat, és a kínálat problémáin nem lehet keresletkorlátozással segíteni. Ez nem a fejlett piacgazdaságokban kialakult egyensúlyhiány-probléma, nem másolható a megoldás! Nem tartanám szerencsésnek, hogy a magyar gazdaságpolitika mindenkori alakítóit bárki is gazdaságpolitikai főmásolónak, Mr. Xeroxnak nevezhesse! Itt alkotó módon kell hozzányúlni egy átalakuló posztszocialista gazdaság egyensúlyi viszonyainak a javításához.
Önmagában rendkívül helyeselhető törekvésnek tartom azokat a célkitűzéseket, hogy csökkentsük a fizetésimérleg-deficitet 2 milliárdra - tegnap óta olyasmit is hallottunk, hogy esetleg 2,5 milliárdra -, és a költségvetési deficitet 282 milliárd forintra, azaz a GDP 5,5 százalékára. De azért hadd jegyezzek meg valamit: az összehasonlító költségvetési struktúrában, tehát abban az úgynevezett nemzetközi pénzügyi rendszerben, a GFS-rendszerben az 1993. évi 199 milliárd forint az akkori 3,5 millió forintos magyar GDP-nek - az adósságtörlesztést leszámítva - nem volt az 5,5 százaléka, hanem olyan 5,2 százaléka körüli, és bár az ez évi költségvetési deficit nagyságrendjére vonatkozó becslések már örvendetesen csökkennek - hiszen fél évvel ezelőtt még 80-100 milliárdos, azaz 400 milliárd fölötti költségvetési deficitről hallottunk, de tudjuk, hogy az első tíz hónap 220 milliárdos deficitje alapján aligha valószínű, hogy ennek a nagyságrendje 300 milliárd fölé menjen; tehát a GFS-rendszerű deficit ebben az évben 5,5 százalék alá ment, tehát a jövő évi 5,5 százalék nem különösebb meredekvágás a makroökonómiai stabilitás szempontjából, ha pénzügyi oldalról indulunk ki. Csak az alapvető kiindulás, hogy egy gazdaság komplex egyensúlyi viszonyait erről az oldalról, a jövedelemfelhasználás szűkítése oldaláról sohasem lehetett megvalósítani; kérem, szóljon, aki látta, melyik országban sikerült az elmúlt harminc évben strukturális problémákat fiskális korlátozásokkal orvosolni! Ez a dolog lényege, tisztelt Országgyűlés! Egy eleve rosszul felállított egyenletnek nincs megoldása!
A részletkérdések taglalása helyett én most néhány költségvetési összjellemzőre szeretnék összpontosítani. Pénzügyminiszter úr megnyugtatására mondom, a tegnapi churchilli utalásoktól eltérően, az ellenzék nem óhajt a parlamentből poklot csinálni, de bizonyos tisztítótűztől nem tudja mentesíteni... (Taps a jobb oldalon.)... ezt a szakértelemben dúskálkodó költségvetést. Egy-két sarokszámról azért mégiscsak szeretnék beszélni.
Ez a költségvetés a kiadási oldalon azt irányozza elő, azt reméli, hogy az állam gazdálkodási és szolgáltatási tevékenységét reálértéken lehet 10 százalékkal szűkíteni. Ez a 10 százalék - lássuk be - a magyar GDP 3,5 százaléka. A költségvetés ezt kivonja a gazdaságból. Azt hiszem, ezek után nyugodtan meg lehet kérdezni, hogy ilyen erőteljes szűkítés esetén várható-e a vállalkozói világ talponmaradása. Várható-e a társadalom működőképességének a fenntartása? Jogos-e az a feltételezés, hogy a stagnálás állapotában maradhat a gazdaság? Nem nagyobb a veszély, hogy megint megindul az a bizonyos restrikciós spirál és a zsugorodás? S ha egyszer megindul, ki tudja, hol áll meg, és kit hogyan talál meg!?
A költségvetés azt irányozza elő, hogy a gazdaságban a beruházásokra, a megtakarításokra és az exportra csoportosít át erőforrásokat. Melyeket? Milyen nagyságrendben? Ha összehasonlítjuk a költségvetés felhalmozási kiadásait, ami az 1993. évi 60 milliárdról és az ez évi 71 milliárdról 90 milliárdra nő, akkor a GDP nagyságrendjében stagnálást látunk, 1,8 százalékos szinten. Ha megnézzük az elkülönített állami alapok nagyságrendjét, az a korábbi, 1993-as 70 milliárdról lecsökken 5 százalékra, tehát 2 százalékról 1 százalék alá csökken. Ha a mezőgazdaság fejlesztésére fordított különféle támogatások nagyságrendjét nézem: az is csökken, a GDP nagyságrendjében 1,2-ről 1,1-re. Egyrészt a nagyságrendek nem túlméretezettek, másrészt körülbelül 1 százalékponttal csökkennek. Mitől jönne meg a teljesítményi fordulat, és hol van itt a koncepcionális fordulat?
Jó..., a költségvetésben szerepel olyan kitétel is, hogy a belső piac majd zsugorodik, no de majd kimegy a magyar vállalkozó a nagyvilágba. Kimegy a nagyvilágba és exportál. Mi segíti elő ezt a versenyképességet? A Gazdaságfejlesztési Alap rendelkezésére bocsátott 5,3 milliárd forint? Ami még az ez évi szűkített 9 milliárdnak is - reálértékben - kevesebb mint a fele, holott minimálisan 25 milliárd lenne szükséges ahhoz, hogy valami versenyképességbeli pluszt tegyünk a gazdaságba!
Megkérdeznék külgazdasági oldalról egy nagyon lényeges összefüggést. Helyes-e korlátozó gazdaságpolitikát folytatni egy olyan időszakban, amikor az európai gazdaság négy szűk esztendeje, zsugorodása, importvisszaesése után 1993 végétől kezdve a jelen időpontig egy szerény és a jövő évben egy erőteljes import- és gazdasági növekedés várható? A jövő évi importbővülés kétszerese lesz az ez évinek! Pont ilyenkor hibernáljuk, fagyasztjuk be, béklyózzuk meg, kötjük gúzsba a magyar gazdaságot? Ezt nem tekintem túl bölcsnek!
A bevételi oldalról szólva: sokan szóvá tették már, hogy adót ugyan lehet emelni, de ha a gazdasági törvényesség betartásának és betartatásának a szigora nem nő meg igen jelentős mértékben, akkor az adóelkerülési magatartás igen erőteljesen bővülhet.
(10.00)
Ez a fogyasztási típusú adóknál nagyon nagy valószínűséggel bekövetkezik. De hasonlóképpen a privatizációs bevételek indokolatlanságát is többszörösen szóvá tették. Én csak azt szeretném említeni ezzel kapcsolatosan, hogy a gyorsított privatizáció - készpénzfizetés mellett - és az ezzel párhuzamos jövedelemszűkítés magában hordja annak a veszélyét, hogy a magyar állami tulajdon nagyon jelentős része kerül külföldi kézre, és sem a magyar vállalkozó, sem a munkavállaló nem kap megfelelő lehetőséget arra, hogy tulajdont szerezzen.
Nem tudom, ez cél-e a költségvetésben. Különösen, ha ennek meggondoljuk a fizetésimérleg-vetületeit. Azt, hogy közüzemek külföldi kézre adása nem jelent exportbővítést, jelenti viszont a hozam külföldi transzferálását és az ebből adódó fizetésimérleg-problémát. Az ország külső megítélése szempontjából elsősorban a fizetési mérleg a döntő. Ennek kiemelkedő jelentősége van. Én helyeslem a fizetésimérleg-deficit csökkentésére irányuló törekvést, de nincs ebben a költségvetésben semmi olyan előirányzat, amely megmondaná, mitől is csökkenhetne ez a deficit a jövő évben több mint egymilliárd dollárral. Egyébként ez a gazdaságban sincs meg.
A kiút nem importkorlátozás - ezt Európába tartozó ország akkor sem választhatja -, hanem exportbővítés. Az exportbővítés viszont erőforrásokat, erőteljes versenyképesség-javítást igényel. És itt kezdődik egy további dilemmám a szociális vetületekkel kapcsolatosan.
A költségvetés nem öncél, hanem a társadalmi jólét, a modernizáció, a társadalmi-politikai egyensúly szolgálólánya. Ennek a költségvetésnek tükröznie kellett volna bizonyos társadalmi alkut is a különféle társadalmi érdekcsoportok között. Ennek megtörténtéről nincs tudomásunk. Azt hiszem, lehetett volna erre módot találni. Nem is akarok ebbe belemenni. De ha 1995-ben nem is beszélhetünk olyan gazdaságpolitikáról, hogy fizessenek a gazdagok, talán lehetett volna olyan markánsabb elhatárolást tenni ebben a gazdaságpolitikában, hogy ne keletkezzen olyan benyomás, hogy fizessenek a középrétegek. Mert ez sem szerencsés.
Hat évtizeddel ezelőtt született az angol irodalomnak a bányászsorssal foglalkozó egyik klasszikus alkotása, hogy Hová lettél, drága völgyünk? E cím alapján kérdezhetném meg: hova lettél szociális piacgazdaság ebből a költségvetésből? Mert ez a költségvetés tartalmában úgy vesztett szociális érzékenységből, hogy közben nem növeli a versenyképességet, és közben öt és fél százalék marad a deficit GDP-hez viszonyított nagyságrendje.
Az elmúlt fél évszázadban gyakorta mondták Magyarországról, hogy Magyarország hiányország, deficittársadalom. Ez a költségvetés is sajnos deficit-költségvetés. Tükrözi a jogszerűség, áttekinthetőség, összehasonlíthatóság deficitjét, tükröz koncepcionális deficitet, és tükröz egy nagyon súlyos társadalmi deficitet, mert a költségvetési egyensúlyhiány csökkentése átmenetileg lehetséges, de nagy baj, ha átvezet társadalmi-politikai egyensúlyhiánnyá.
Nem az ellenzék feladata, tisztelt Országgyűlés, hogy költségvetési javaslatokat tegyen, kormányjavaslatokat alakítson ki, de hadd jegyezzem meg, hogy a Magyar Demokrata Fórum olyan gazdaságpolitikát támogat, amely a költségvetési egyensúlyhiány kezelése mellett karbantartja a modernizáció, a versenyképesség feltételeit, és az exportbővítés, a reálszféra feltételeinek javítása mellett próbálja az egyensúlyhiány-kezelés feladatait is megoldani.
Nem arról van szó, amit Pető képviselőtársunk mondott, hogy fedezetlen keresletélénkítésnek semmi indokoltsága nincs. Ez kínálatépítő gazdaságpolitika. A jövedelemfelhasználás és a jövedelemtermelés közötti szakadékot nemcsak a jövedelemfelhasználás korlátozásával lehet csökkenteni. Lehet a jövedelemtermelő-képesség erősítésével is. Ez teljesen eltérő megközelítés. Ezt támogatja az MDF-frakció. Olyan költségvetést támogat, amely ilyen keretfeltételek mellett kezeli az ország problémáit. Mert exportbővítés nélkül nincs növekedés, növekedés nélkül nincs foglalkoztatás, foglalkoztatás nélkül nincs társadalmi-politikai egyensúly, és akkor nincs biztonság sem.
Még egy utolsó gondolat: európai vetülete. Európába tartunk. Európa nem fog egyensúlyhiányos, stagnáló, vergődő gazdaságot befogadni. Ehhez az előbb vázolt alternatív gazdaságpolitikai út szükséges, amelynek kimunkálására - kényszerpályára hivatkozva - nem talált ez a költségvetés sem megfelelő lehetőséget.
Nos, befejezésül annyit szeretnék csak mondani - nyilván senki számára nem lesz meglepetés -, hogy az MDF-frakció ezt a költségvetést nem tartja alkalmasnak általános vitára. Nem felpuhítani akar egy keménynek vélt költségvetést, hanem más költségvetést, más kiindulópontokból dolgozó költségvetést óhajt az ország érdekében. Ez a költségvetés annyit jelent, hogy megint, átmenetileg tévútra kerültünk, időt vesztettünk. Kár. Nagy kár.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)
