SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a házban már hosszú évek óta folyik, pontosabban fel-fellángol az expó körüli felfűtött vita. Nagyon sok plenáris ülésen, az illetékes bizottságok nagyon sok ülésén foglalkoztunk már az expó témájával. Nincs egyetlen olyan, az expó mellett vagy ellene felhozott érv, ami több tucatszor el ne hangzott volna már e ház falai között.
Így én a mostani felszólalásomban tudatosan kerülni kívánom, hogy ezeket a szinte már közhelyszerűen előforduló érveket és ellenérveket felsorakoztassam, ehelyett az expóügy bizonyos más aspektusairól szeretnék beszélni.
Ellenzéki képviselőtársaim nehezményezik a szabaddemokraták azon következetességét expóügyben, melyet már a harmadik egymást követő parlamenti időszak során képviselünk, és meglehetősen egyértelműen vádolnak minket azzal, hogy az expó esetleges meghiúsulásának oka és ötletadó gazdája az SZDSZ lenne.
Ugyanakkor ellenzéki képviselőtársaim értetlenül állnak az MSZP - szerintük hirtelen jött - expóügyben történt véleményváltoztatása előtt, kétségbe vonják, hogy mindez a gazdasági környezet komorabbá válása miatt következett volna be így.
De mindez nem most történt az MSZP részéről, hanem még 1992-ben - emlékezetem szerint -, a Világkiállítási Alapról elfogadott törvény vitája során, amikor is először vált egyértelművé mindaz, ami addig csak vélelmezhető volt: vagyis hogy az expó kerítésen kívül és kerítésen belül egyaránt szinte kizárólag csak különféle költségvetési vagy költségvetéshez köthető pénzekből épülhetne meg. Ezt a vélelmezést egyébként akkor legteljesebben a Fidesz képviselte. Kaptunk is több szemrehányást tőlük annak idején, mármint mi, szabaddemokraták, hiszen nálunk a frakcióban - önök is nyilván emlékeznek - voltak páran, akik nem értettek egyet a frakció álláspontjával, és támogatták az expó megrendezését. Tehát ezért akkor bizony elég sok szemrehányást kaptunk a Fidesztől.
Minthogy azonban az MSZP is megváltoztatta - és nem most, hanem még '92-ben - az expóval kapcsolatosan vallott álláspontját, tulajdonképpen teljesen természetes és magától értetődő volt, hogy a június közepén lefolytatott koalíciós tárgyalások során az expó témája napirendre került a két leendő koalíciós párt között.
(10.50)
És nem azért, mintha az SZDSZ ezzel bárkit is - leginkább koalíciós partnerét - zsarolni akart volna, hanem egyszerűen azért, mert ebben egyetértettünk.
Én magam is ott voltam ezen koalíciós tárgyalások gazdasági paneljében, ahol az ügyről természetesen a legrészletesebben tárgyaltunk. De ott volt az MSZP részéről Baráth Etele úr is, és amiben akkor konszenzussal megállapodtunk, az belekerült a koalíciós egyeztető tárgyalások jegyzőkönyvébe, pontosabban a megállapodásba. Abba a megállapodásba, amit egyébként a Magyar Hírlap június 27-ei számának mellékleteként bárki olvashatott is; és ennek a koalíciós megállapodásnak a 9.2-es pontja foglalkozik az expóval, és a következőképpen foglal állást. "Az Országgyűlésnek igen gyorsan döntést kell hoznia az expó megrendezésével kapcsolatban. Az eddigi előkészítő munka nem felelt meg az elfogadott expótörvénynek, az eredeti koncepció megvalósítására már nincs esély."
Mindebből az következik, hogy kevéssé állja meg helyét az a vád, miszerint az új kormány megalakulását követő napok váratlan villámakciójaként lehet csak értelmezni az előttünk fekvő, benyújtott törvényjavaslatot.
Aki a kérdéssel foglalkozott, aki az expó ügyéhez közel állt, az tudhatta, sejthette, annak számítania kellett arra, hogy a kormány hamarosan be fogja nyújtani ezt, vagy ehhez hasonló értelmű új törvénytervezetét.
De visszatérve most már az országgyűlési képviselők expót illető vélekedésére, meg kell mondjam, hogy a kormánypárti képviselők oldalán is van egyidejűleg bizonyos értetlenség, akár egyes ellenzéki pártok kitartó és következetes expópártiságát, akár a Fidesz frissen és váratlanul jött és a megváltozott helyzetre hivatkozó véleményváltoztatását illetően.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az mindenesetre, úgy gondolom, kölcsönösen elismerhető, hogy az évek óta folyó vagy pontosabban újra és újra fellángoló expóviták eredményeként mára már többé-kevésbé mindkét vitázó fél elsáncolta magát, s leginkább csak a saját érveire hajlamos figyelni, s csak a saját szakértői véleményét, számításait hajlandó befogadni. Az idő pedig megy, s mára már gyakorlatilag halvány remény sincs arra, hogy egymás álláspontját a legkisebb mértékben is befolyásolni tudnánk.
Ha a jelenlegi vagy éppen a megelőző, 1991. és 1992. évi parlamenti viták felszólalóinak számából, beszédeik hosszúságából, érveik magabiztosságából kellene egy kívülállónak következtetést levonnia, úgy ő csak azt hihetné, hogy ebben a kérdésben, az expó kérdésében, ebben a Házban 386 első osztályú szakember ül, ennek a kérdésnek közel 400 szaktudósa vitázik egymással. Hisz' kevesen vállalkoznak közülünk arra, hogy bevallják: nehéz helyzetbe kerültek - ugyanis olyan kérdésben kell dönteni, ami nemcsak hitet, bizalmat, általános ismereteket, politikusi megítélést, de bonyolult és rendkívül terjedelmes gazdasági, pénzügyi, műszaki, azaz szakmai tények ismeretét is feltételezné. Mindennek azonban ebben a teremben legtöbben, úgy hiszem, nem vagyunk birtokában.
A döntés felelőssége azonban megkerülhetetlenül és elodázhatatlanul a miénk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy a nemzeti összérdek figyelembevételével döntünk, miközben ezen összérdek egy-egy, bár különböző szeletét reprezentáló intézmény vagy nyomást gyakorló csoport véleményét halljuk meg, illetve érdekeit vesszük csak figyelembe. És bevallom, lehet, hogy így van ez mind a két oldalon.
Például hivatkozni szeretnék arra, hogy az elmúlt négy év során nagyon sok expóvitát folytattunk le a gazdasági bizottságban is. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb az volt, ami az 1991. évi LXXV-ös törvény, vagyis az expótörvény megszületését, meghozatalát előzte meg. Rengeteg külső szakértő vett részt ezen a vitán, de jól érzékelhető volt, hogy a szakértők is teljesen megosztottak. Egyik oldalon álltak a költségvetési pénzek gondnokai - nevezzük így őket: gondnokai -, azaz az óvatosak, az Állami Számvevőszék és a Pénzügyminisztérium képviselői, akik természetesen a finanszírozási előkészí-tetlenségek miatt voltak visszafogottak; míg a másik ol-dalon álltak a költségvetési pénzek reménybeli elköltői, felhasználói, azok a vállalkozói érdekképviseletek, akik érthető módon megrendeléseket vártak az expótól. És ugyanezen az oldalon állt a Szálloda Szövetség és azok az intézmények és kutatóintézetek, amelyek különféle expó-tanulmányok megrendelésében bíztak vagy bízhattak.
A szakértői vita során bármelyik oldalon álló országgyűlési képviselő így hát megfelelő érveket és muníciót találhatott koncepciója - akár prekoncepciója - alátámasztásául. Be kell ismernem, hogy mindkét vitázó fél, a parlamenti pártok egymással ellentétes expófelfogást valló mindkét csoportja bizonyos szempontból mindig is elsősorban szelektált érveket tett magáévá, tolta ezeket maga elé, saját kialakult meggyőződésének megfelelően, illetve abba beleillesztve. És persze mindkét oldalon akadnak komoly, szavahihető szakértők, akiknek véleményével, ítéletével, javaslataival még vitatkozni is illetlenség lenne - legalábbis a saját szekértáboron belül.
A frontvonalak tehát megmerevedtek, és a détente, az enyhülés kilátásai tulajdonképpen teljesen elenyésztek. Így volt ez egyébként 1991 novemberében is, az expótörvény meghozatala során, amikor az expópártiak parlamenti túlsúlya nyomott le minden ellenérvet, s minden valószínűség szerint így lesz ez most is - csak fordított előjellel.
Engedjék meg, hogy megálljak egy közbevetés erejéig. Medgyasszay képviselőtársam hivatkozott Szabad György volt házelnök úr, képviselőtársunk azon javaslatára, melyben ő egy eseti, ad hoc szakértői bizottság felállítására tett javaslatot, s arra, hogy ez a szakértői bizottság, ez a pártatlannak mondott szakértői bizottság igen rövid időn belül vizsgálja meg az expó körül kialakult helyzetet. A felvetést, a javaslatot én rendkívül tiszteletre méltónak ítélem meg, de engedtessék meg, hogy hozzátegyem - és elnézést a kifejezésért -, egyúttal kicsit naivnak is. Hiszen a dolog lényege az, hogy azok a szakértők, akik eddig megfelelően foglalkoztak az expóval, akik benne vannak, akik értenek hozzá, akik évek óta ezt csinálják, már óhatatlanul csatlakoztak az egyik vagy másik vitázó félhez.
Egy ilyen függetlennek mondott szakértői panel vizsgálatának eredménye ezért várhatóan az összeállítás függvényében dőlne el.
(11.00)
Ha viszont olyan, tényleg független szakértőkből állítanánk össze ezt a panelt, ezt a bizottságot, akikről feltételezhető és tudjuk, hogy nem kötelezték el magukat eddig egyik oldalon se, azoknál sajnálatosan azt kell föltételeznünk, hogy hosszú hónapokig tartana számukra, amíg úgy bele tudnák ásni magukat a kérdésbe, hogy egyáltalán véleményt alkothassanak.
Mindeközben az a tragikomikus, hogy tulajdonképpen senki sem vitatja azt az alapelvet - talán most épp előbb Medgyasszay képviselőtárstól hallottam az első halvány utalást arra, hogy itt szakmai érveken kívül másokat is figyelembe kéne venni -, tulajdonképpen konszenzus volt abban az alapelvben, hogy nem politikai, nem ideológiai alapon kell a döntést meghozni az expóról, hanem szigorúan szakmai kritériumok szerint.
Számok röpködnek a levegőben. Vannak köztük, mármint ezen számok közt olyanok, amelyek köszönő viszonyban sincsenek egymással, de melyeket a felrepítő éppen annyira hitelesnek tart, mint amennyire tendenciózusnak és csúsztatottnak tartja azt a vitapartner. Vannak azután más számok is, olyanok, amilyeneket mindkét fél elismer, elfogad, igaznak hisz - de ezek sem adnak okot az egyetértésre, hiszen azonos számokból is egymással ellentétes következtetéseket vonnak le az egymással szembenálló vitázók, olyat, ami konform rég kialakított meggyőződésükkel. Pedig, tisztelt képviselőtársaim, mi itt, a parlamentben, helyzetünknél fogva, nyilvánvalóan még a társadalom leginformáltabb, legtájékozottabb szűk köréhez tartozunk.
De mi alapján fog dönteni, tisztelt képviselőtársaim, adott esetben egy esetleges népszavazás során öt-hat-, esetleg hétmillió magyar választópolgár - mármint ha egyáltalán elmennének népszavazni? Az indulatai, az érzelmei, esetleges illúziói vagy éppen előítéletei alapján? És ha dönt is az expó megrendezése mellett ez a népszavazás, ki fog dönteni arról, hogy ezen döntés anyagi következményei miként legyenek rendezve? Hogy mely területről kerüljön átcsoportosításra - igaz, két év vonatkozásában - az a 45 milliárd forint, amiről itt nagyjából egyetértés alakult ki? Hogy melyik költségvetési fejezet legyen megkurtítva? Vagy ha ez nem, akkor milyen új források kerüljenek betervezésre, milyen új adók kerüljenek bevezetésre? Mert hogy mindezekről az apróságokról természetesen nem fog szólni a népszavazás. Mi pedig, akik évek óta bajlódunk a költségvetések és pótköltségvetések ezernyi gondjával, tudjuk, hogy mit jelent akár egymilliárd forintos megkurtítás egy adott költségvetési fejezetnél, vagy plusz teher, plusz adóteher kirovása.
Így aztán, tisztelt képviselőtársaim, a népszavazás eredményeként könnyen olyan helyzet állhat elő, hogy népszavazás fog rendelkezni az expó megrendezéséről, miközben pénzt a költségvetés minderre nem fog tudni allokálni. Ez lesz azután a tökéletes patthelyzet. S közben ismét jelentős pénzek folynak el majd természetesen a jövő február előtt aligha megrendezhető népszavazásra. S persze addig marad minden a mostani helyzetben: marad a bizonytalanság.
Ez az egész, parlamentben folyó expóvita, majd döntéshozatal sem azért ígérkezik nehéznek, s - kimenetelétől függetlenül - utólag vitathatónak, mintha bárki feltételezhetné, hogy ül itt köztünk akár egyetlen olyan képviselő is, aki nem a legjobbat akarja hazájának, hanem azért, mert a legjobbat különféleképpen látjuk elérhetőnek, megvalósíthatónak, s ha egymás érveire - jó esetben - figyelünk is, mindig még jobbnak vélt ellenérveket tudunk válaszul felsorakoztatni.
Mint azt a legelején említettem, nem kívánok itt az érvek és ellenérvek sokaságára kitérni, hiszen másról sem szól ez a legújabb nekifutásában is hetek óta tartó expóvita. Az érvek tengeréből még csak kiemelni sem kívánok olyanokat, melyek számomra, mondjuk, elfogadhatóak lennének, vagy leginkább elfogadhatatlanok lennének. Összesen csak azt szeretném önök elé tárni, hogy a döntő pillanatban - hiszen végül mégiscsak mindannyiunknak választani kell -, miért az "igen" gombot fogom megnyomni, és miért kívánom támogatni a kormány előterjesztését. Nem azért, tisztelt képviselőtársaim, mert hat év óta, amióta az expótémával - többé-kevésbé persze érintőlegesen, először politizáló emberként, majd országgyűlési képviselőként - foglalkoztam és foglalkozom, a szakkiállításra én mindeddig nemet mondtam. Nem is azért, mert választókerületem választópolgárai e véleményem ismeretében szavaztak vagy nem szavaztak rám 1990-ben és '94-ben. S nem is azért, mert kormánypárti képviselőként ez lenne jelen pillanatban a tőlem leginkább elvárható, hanem alapvetően azért, tisztelt képviselőtársaim, mert ha nehéz helyzetben lévő gazdaságunkon segíteni szeretnénk, akkor meggyőződésem szerint 45 milliárd forint költségmegtakarítás, még ha az két költségvetési évre vonatkozik is, számít. Az is tétel, konkrétum, míg a vele szembeállítható akár eszmei, akár anyagi haszon legfeljebb csak remélhető, valószínűsít-hető - jó esetben. De hát, sajnos, erre, mifelénk a jó esetek elég ritkán szoktak bekövetkezni és megtörténni.
A múlt heti vitában az általam rendkívül nagyra becsült Szabó Iván képviselő úr, frakcióvezető úr egy különös formállogikai okfejtéssel oda jutott el, hogy az expó meg nem rendezésével szerinte realizálható költség-megtakarítás nem jelenthetne többet, mint állampolgáronként 67 forintot ez évben és 42 forintot jövőre: egy fél korsó sör árát.
A hasonlat plasztikus, tőle megszokottan szellemes, könnyen megragadja az ember fantáziáját. Csak azt hiszem, hogy igen távol áll a valóságtól. A helyzet ugyanis az, hogy az osztást helyesen, nagyságrendi tévedés nélkül elvégezve, s a beszéde során később általa is elfogadott 45 milliárd forintból kiindulva mintegy 4500 forint jönne ki két év fejenkénti megtakarítása gyanánt, s akkor még nem vettük figyelembe azt, hogy jogosan és méltányosan nem tíz és félmillió magyar között kellene a 45 milliárd forint ezen képletes fiktív szétosztását elvégezni, hanem csakis az expót anyagi áldozatvállalással is támogatni hajlandó s jövedelemmel rendelkező lakosok közt - s a kettő között ugyebár igen nagy a távolság.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a két költségvetési évre megoszló 45 milliárd forintos tétel egyévi része eltörpül a teljes évi GDP-hez képest: nem éri el annak 1 százalékát.
Ugyanakkor azonban az sem vitatható, tisztelt képviselőtársaim, hogy ilyen kevéssé jelentősnek mondható tételek sokaságának nagyvonalú kezelése juttatta el gazdaságunkat a mostani helyzetbe, s lökné tovább, ha egyszer valahol mindennek megálljt nem parancsolnánk. Ennek, az én véleményem szerint, most és itt ideje van.
(11.10)
Ha úgy gondolnánk ugyanis, hogy ez a kis tétel még igazán belefér a deficit nagy batyujába, akkor mit fogunk mondani, tisztelt képviselőtársaim, a szociális, egészségügyi, oktatási és más szférák igényeinek növekedése láttán, melyek az éves GDP-hez viszonyítottan önmagukban ugyancsak nem túl jelentős nagyságrendű tételeknek lehetnének minősítve.
Tisztelt Képviselőtársaim!
Én magam nem egy harsány, nem egy abszolút magabiztos, nem a tévedés lehetőségét biztosan kizáró igent fogok mondani, de dönteni valamiképpen mégis kell. Én tiszteletben tartva és elismerve az ellenérvek, az expó melletti érvek jelentős részének komolyságát is, jobban szeretném - egyszerűen jobban szeretném -, ha Magyarország az előttünk álló nehéz években nem az expó körüli vitákra tékozolná energiáját. Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps.)
