DR. SZIGETHY ISTVÁN
DR. SZIGETHY ISTVÁN
DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy kicsit szomorú vagyok, hogy így este, a televízió és a sajtó nyilvánossága nélkül vagy korlátozott nyilvánossága mellett tudok beszélni ebben a kérdésben. Örülök, hogy a rádióhallgatók legalább hallhatják ezt, ugyanis egy nagyon régóta égetően zavaró probléma megoldásáról szeretnék néhány szót mondani.
Azok, akik abban a mintegy 1300 kényszerbérletben laknak még jelenleg is, amelyek a mintegy fél évszázaddal ezelőtti jogtalanságok megoldatlansága miatt most is rombolják néhány ember mindennapi életét, rombolják a közérzetét, ebben a kérdésben úgy tűnik, hogy végre megoldás születik.
Három szocialista képviselő: Molnár Gyula, dr. Szabó Lajos Mátyás és Csizmár Gábor fordult az Országgyűléshez azért, hogy megoldást keressenek a kényszerbérletek még mindig fennálló problémájának rendezésére. Akkor, a vita korábbi szakaszában több kritika érte ezt a javaslatot; valóban, képviselőktől nem feltétlenül várható el az, hogy több minisztérium összehangolt tevékenységét igénylő feladatot pontosan meg tudjanak oldani, de nagy érdemük volt, hogy felhívták a figyelmet erre a problémára.
A parlament három bizottsága: az alkotmányügyi bizottság, a gazdasági bizottság és az önkormányzati bizottság közösen felállított egy albizottságot, és ez az albizottság példamutatóan érdekes és eredményes munkát végzett. Erről szeretnék néhány szót beszélni, éppen azért, mert a parlamentnek ez a feladata, hogy az ilyen problémákat oldja meg, és nem feltétlenül az, hogy nehezen kommunikálható és nehezen érvényesíthető kérdésekkel töltse az idejét.
Ez az albizottság három oldalról, tehát mind az alkotmányosság oldaláról, mind a gazdaságossági kérdések oldaláról, mind pedig az önkormányzatok érdekvédelme és az önkormányzatokat érintő kérdések oldaláról foglalkozott ezzel az üggyel, és ez az albizottság ezen túlmenően nemcsak a kormányzatot vonta be ebbe a munkába, hanem az érdekképviseleti szervezeteket is, továbbá az igazságszolgáltatást.
Tehát egy olyan sokoldalú beszélgetés alakulhatott ki ennek az albizottságnak az ülésein, amelyben nem a formalitások, nem presztízskérdések számítottak, hanem az, hogy együttgondolkodva próbáljunk valamilyen megoldást találni annak a valóban nem nagy számú embernek a gondjára, de olyan emberek gondjára, akiknek ez a történelmi méltánytalanság - amelyet fél évszázaddal ezelőtt követtek el velük szemben - még mindig megrontja az életét.
Ez az együttgondolkodás és ez a pozitív magatartás, amely minden oldalról megnyilvánult, a realitások keresése és a megoldás keresése végül eredménnyel járt - és ezt szeretném hangsúlyozni. Annak idején, 1993-ban a lakástörvény meghozatalakor az Országgyűlés azt hitte, hogy az önkormányzatoknak egy feladat adásával megoldhatja ezt a régóta fennálló megoldatlan problémát. Nos, ha egy törvény igazán nem rendelkezik szankciókkal és igazán nem rendelkezik ösztönző elemekkel, akkor nagyon nehezen működik. Három évet kaptak az önkormányzatok, hogy oldják meg ezt a problémát, de hozzávetőlegesen a fele ügyben sikerült csak döntést hozni és elhelyezni a kényszerbérlőket más lakásban, illetőleg számukra anyagi kárpótlást biztosítani.
A mostani megoldás együttesen érvényesíti az ösztönzés és a szankcionálás elemeit, méghozzá olyan formában, hogy az 1997. évre felemelt költségvetési támogatást helyez kilátásba az önkormányzatok számára, ha megoldják ezt a gondot. Garantálja, hogy még 1998-ban, tehát a következő évben költségvetési támogatásra számíthatnak, de közben az önkormányzatoknak már számolniuk kell azzal, ha nem oldják meg a kényszerbérlők elhelyezését, akkor fizetniük kell a piaci lakbérnek, illetőleg a hatósági lakbérnek a különbözetét; nem egyoldalú megállapítás alapján, ha vitatják ennek a nagyságát, abban az esetben ők is bírósághoz fordulhatnak.
Végezetül: megszűnik a hatósági jogkör, és ha az önkormányzatok 1998 végéig nem oldják meg ezt a problémát, akkor már csak szűk körben lesznek jogosultak költségvetési támogatást igénybe venni ennek a kérdésnek a rendezésére.
(20.50)
Úgy gondolom, hogy ez a hármas megoldási mód, tehát a '97. december 31-ig, a '98. december 31-ig, majd az az után terjedő időre szóló háromféle rendelkezés kellőképpen ösztönöz és kellőképpen büntet. Ezért úgy gondolom, ennek az 1993-as törvényi kötelezettségnek a rendezése, hogy az önkormányzatok a kényszerbérlőket helyezzék el, és ezt a félévszázados gondot végre tüntessük el a magyar közéletből, megfelelő jogszabályi rendezést fog nyerni azáltal, hogy az albizottság munkája során létrejött kompromisszumot az önkormányzati bizottság módosító indítványként az Országgyűlés elé terjesztette, és az Országgyűlés ezt a megoldást remélhetőleg el is fogja fogadni.
Elsősorban tehát azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kormánynak, az igazságszolgáltatásnak, az érdekképviseleteknek és az országgyűlési képviselőknek az együttgondolkodása az adott esetben eredményre vezetett, és igazán olyan pozitív példát mutat, amely a parlament gyakorlatában máskor is követendő lenne.
Végezetül még egyszer meg szeretném köszönni a három szocialista képviselőnek, hogy ezt a kérdést a parlament elé hozták, ezt a kérdést valóban meg kellett oldani, és - most már hadd mondjam - örülök annak, hogy ez a megoldás valószínűleg már egészen elérhető közelségbe került. A hasonló jellegű megoldások igazán emelik a parlament tekintélyét, és sokkal inkább emelik az ilyen feladatmegoldó felszólalások, munka, mint az, amikor a parlamentről esetleg negatív kép alakulhat ki, mert csak értelmetlen és terméketlen viták folynak. Ezért még egyszer szeretnék gratulálni az előterjesztő képviselőknek.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
