MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Kis ország, nagy történelem, mondta egy hazánkba szerelmesedett amerikai történész. Gazdagok vagyunk, hiszen van egy tavaszi szabadságünnepünk, március 15-e, és van egy őszi, október 23-a. Sajnos, nagy számmal vannak gyászünnepeink, melyek közül kiemelkedik október 6-a és június 16-a.
1958. június 16-án hajnali 5 órakor a Kisfogház oldalánál beékelt bitókhoz vezették Magyarország háromszorosan legitim miniszterelnökét, Nagy Imrét. Utolsó szavait, kiáltásait nem hallhattuk, hiszen minket, halálra ítélteket két héttel korábban áthelyeztek a börtön egy másik szárnyába. A kiürített Kisfogházban Rajnai Sándor ezredes vezetésével egy maffiaszerű különítmény hajtotta végre a justizmordot, a gyilkosságot, miközben a gyáva és sunyi Kádár otthon lapulva várta jótevőjének haláláról a jelentést, akinek annak idején életét köszönhette. Nagy Imre szíve 5 óra 16 perckor szűnt meg dobogni. Néhány perccel később megszűnt dobogni Maléter Pál honvédelmi miniszternek, majd Gimes Miklós, a forradalom hihetetlenül aktív szervezőjének a szíve is. A karakán, kemény, egyenes beszédű, római jellemű Szilágyi Józsefet már korábban megölték a taláros gyilkosok. A különítmény a Kisfogház mellett elásta testüket, és álcázásként kiselejtezett bútorokat helyezett föléjük. 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak, és átvitték a 301-es parcellába, ahol hamis nevek alatt - Nagy Imrét Borbíró Piroska fedőnéven - jeltelen sírba újra elásták.
Nagy Imréék halála után újra erőre kapott a justizmordok sorozata, egyre nagyobb számban végeztek ki forradalmárokat, a forradalmi bizottságok tagjait. Kodály Zoltán is fellépett a justizmordok ellen. A kádárista quisling hatalom azonban tovább öldökölt, önmagát igazolván, egészen 1962-ig.
(9.20)
S akkor nem vettük számba az agyonverteket, a szovjet katonák által agyonlőtt embereket, hiszen közel 300 embert végeztek ki, többet, mint '48 után, '19 után és '45 után. A hazáért, a szabadságért, a függetlenségért és a demokráciáért életüket áldozók igazsága nem maradhatott titokban. A történelem csavarmenete kiásta eltemetett igazságainkat. A halottak az élők segítségére siettek. A rendszerváltás előkészítésében óriási szerepük volt. '86-ban a forradalom harmincadik évfordulóján az egész világot bejárták a drámai képsorok a 301-es parcelláról, a névtelen sírokról, a besüppedt negatív halmokról.
'88. június 16-án a rendszer ellenzéke egész napos akciósorozatot rendezett. A temetőben felolvastuk a kivégzettek összegyűjtött névsorát, zömmel fiatal, szinte gyermekkorú munkások, parasztfiatalok, diákok, értelmiségiek neveit. Ismét lelepleződött a korhadozó, ellehetetlenülő rendszer álsága, világossá vált, hogy a barikádnak csak egy magyar oldala volt, s a másik oldalon egy erőszakos, idegen szuperhatalom és ügynökei álltak, akiknek semmi közük sem volt a néphez, a munkásosztályhoz.
1989-ben már folytak az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai, a hatalom nevében tárgyalók megkérdőjelezték az ellenzék legitimitását. S ekkor megfordultak Illyés Gyula halhatatlan sorai. Az ő poraik alázatosan és szeretettel nekünk szolgáltak, az újkori magyar demokráciának. Szolgálni akarnak manapság is, a jövőben is, példát mutatva a haza, a közösség, a nép szeretetére, egymás megbecsülésére, hiszen világra szóló forradalmunk nem jöhetett volna létre a hatalmas összefogás, egymásba kapaszkodás, egymás megbecsülése, egymás elfogadása nélkül. Poraik hívtak '89. június 16-án több százezer embert a Hősök terére, akik méltóságteljesen gyászoltak és tettek hitet '56 eszményei, célkitűzései mellett. Ők hitelesítettek minket a tárgyalóasztalnál. Már nem mondták, hogy nincs legitimációnk. A rendszer progresszív embereket küldött tárgyalni, s íme meggyorsultak az események: létrejött a vértelen rendszerváltás, közös akarattal kiáltottuk ki az ország első demokratikus jogállamát, a harmadik köztársaságot október 23-án.
Valamikor katedrálist építettek a vértanúk és hitvallók hamvai felett, hogy erőt merítsenek példamutatásukból, eszméikből. Ma is ilyen virtuális katedrálist kellene építenünk halottaink fölé, hogy mindig emlékezzünk rájuk, és kövessük példájukat, hogy ne lehessen önző, hatalmi célok érdekében megosztani a nemzetet, egyik felét szembeállítani a másikkal, szakadékokat ásni az éppen magára találó, önmagát kereső társadalomban. Bűnt követ el nemcsak ellenünk, de a halottak, '56 szelleme ellen is az, aki gyűlöletet hirdet, címkézi és megosztja a nemzetet.
Drága Halott Barátaim! Ismét szükség van a segítségetekre, hogy fontos nemzeti céljaink érdekében visszaszoruljon a gyűlöletbeszéd, és szót értsünk egymással. (Taps a kormánypártok, szórványos taps az ellenzéki pártok soraiban.)
