DR. CSEHÁK JUDIT
DR. CSEHÁK JUDIT
DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! "A jövendő kormány által meghirdetett gazdasági és társadalmi program végrehajtásának intézményi megalapozásához az államigazgatás felépítésének átalakítása elengedhetetlen. E törvényjavaslat jóváhagyásával teremthetők meg az államigazgatás megváltoztatni kívánt szakmai feltételei, a feladatok, a hangsúlyváltáshoz szükséges intézkedések szakmai feltételei. A megalakuló kormány formájában is különbözni fog elődjétől."
Kérem, hogy ne nyilvánítsanak elhamarkodottan véleményt ezekről a szavakról, hiszen ezeket a mondatokat Szájer Józseftől, a napirend előadójának egyik klasszikusától idéztem, aki négy évvel ezelőtt, mint a napirend előadója, ezekkel a szavakkal vezette be a Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló törvényjavaslat vitáját. Történetesen és kivételesen én is egyetértek vele abban, hogy a kormányzati struktúrának tükröznie kell a mindenkori kormányprogram prioritásait, hangsúly- és stílusváltásait.
Ugyanebben az előadói beszédben azzal indokolta a Népjóléti Minisztérium kettéválasztását, hogy a szociálpolitika és az egészségügy két, funkcionálisan eltérő, közös apparátussal megfelelően nem működtethető ágazat, valamint azzal, hogy az egészségügy sürgető reformja, illetőleg a szociálpolitikai segélyezés és a munkanélküli-ellátások egységbe szervezése külön egészségügyi és külön szociális és családügyi tárca létrehozását teszi szükségessé.
Nézzük tehát ezeket az érveket, és vegyük számba tárgyilagosan ezeket az indokokat. Vizsgáljuk meg közelebbről azt is, meghozta-e a kívánt eredményt ez a döntés! Ezt tegyük meg, mielőtt a saját programunkból adódó összevonás mellett szólnék!
Az Európai Unió tagországaiban, a miénkhez hasonló nagyságrendű országokban sehol nem működik önálló egészségügyi minisztérium. Az esetek többségében szociális, népjóléti, családügyi vagy idősügyi feladatok kapcsolódnak az egészségügyhöz: Ausztriában, Belgiumban, Finnországban, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Svédországban és Észak-Írországban. Az egészségügyi és a szociális ügyek miniszteriális szervezeteinek hazai története sem ad igazán jó érveket annak alátámasztására, hogy ennek a két területnek az irányítása nem oldható meg egyetlen szervezetben. Önálló Egészségügyi Minisztérium 1945 előtt nem volt. 1918-32-ig Népjóléti Minisztérium irányította ezt az ágazatot is, majd pedig a második világháború végéig a Belügyminisztérium. 1945-48 között ismét a népjóléti tárca lett a felelős az egészségügyért is. Ezt követően viszont negyven évig nem volt kormányzati felelőse a szociális ügyeknek, és ezért is tartottuk komoly szakmai és politikai áttörésnek a Szociális és Egészségügyi Minisztérium létrehozását 1987-ben. A rendszerváltást is túlélte ez a szervezeti megoldás.
Balsai képviselőtársam talán kell, hogy emlékezzék, hogy Népjóléti Minisztérium címen ebben a formában működött tovább az Antall-kormány idején is, és egészen 1998-ig ez a forma volt a megszokott. Ezért tehát nem lehet azt mondani, hogy ebben a formában nem lehet ellátni ezeket a feladatokat, és hogy ez megkülönböztető módon szocialista vagy koalíciós megoldás lenne.
Az eltelt időszak sem igazolta valójában az elkülönült struktúra létjogosultságát, nem bizonyította nagyobb hatékonyságát. Hiába volt önálló az Egészségügyi Minisztérium, ez önmagában nem volt elegendő sem az átfogó reformok megkezdéséhez, sem pedig ahhoz, hogy az ágazat számára több pénzt, több támogatást és több megbecsülést biztosítson a kormány. A szociális és családügyi tárca sem volt képes megbirkózni a különválás indokaként átadott munkaügyi feladatokkal.
Hallottunk itt arról képviselő asszonytól, hogy talán foglalkoztatás- és családügyi minisztérium lenne jó. Volt erre példa már. Akkor nem kellett volna a foglalkoztatási feladatokat később a szociális tárcától máshova átcsoportosítani.
Szó esett arról is, hogy az idősügyekkel vajon az új minisztérium foglalkozik-e. Bizonyára képviselő asszony és képviselőtársaim is tudják, hogy a Nyugdíj Alap a megszűnő, összevonásra kerülő tárcához nem tartozott, hiszen a Pénzügyminisztérium volt a felelőse a Nyugdíj Alapnak, így tehát csak a szakmai főosztály működött a tárcánál. De természetesen a tárcának végre kellett volna hajtania a rokkantság ügyében előírt feladatokat, amire országgyűlési határozat kötelezte volna. Ez nem történt meg, mint ahogy természetesen a gyermekvédelem esetében is csak a választási kampányban kerültek megfelelő hangsúlyok az ellátásra és a gyermekvédelmi támogatásra.
Megkérdezhetem, hogy vajon tőlünk kell-e most, ebben a pillanatban az elmaradt béremeléseket számon kérni, hiszen az elmúlt négy évben korrigálni lehetett volna a szociális ágazatban dolgozók bérelmaradását, mert kétségtelen: az egészségügyi dolgozóknál csak a szociális ágazatban keresnek kevesebbet az alkalmazottak.
Az a véleményem összefoglalóan, hogy a teljesítmény egyik tárca esetében sem igazolta vissza a feladatok szétválasztásának az indokoltságát, bár a minisztériumok jóval nagyobb létszámmal dolgoztak, mint a megszüntetett Népjóléti Minisztérium. A politikai döntést valóban itt az ideje felülvizsgálni, és éppen itt az ideje annak, hogy ismét szakmai szempontok kerüljenek előtérbe.
Szeretném önöknek, volt kormánykoalíciós képviselő urak és hölgyek, megmutatni a Mikola István aláírásával elkészült Fodor József-programot. (Felmutat egy dokumentumot.) Ebben a programban azt lehet olvasni - most készült el -, hogy az egészség feltételei igen széles ágazatközi együttműködéssel teremthetők meg, ahol a legszorosabb kapcsolat a szociális szférával van. A szociális biztonság megteremtésében, fenntartásában az egészségügy kiemelten érdekelt, mert a szélsőséges szociális körülmények között élők nagy terhet raknak az egészségügyi ellátásra, illetve nagyban rontják a hatásfokát.
(14.50)
Teljes mértékben egyetértek, a program egyébként jó, korszerű, számos elemében vállalható, és fontos tudni, hogy önök közül sokan ugyanezt a véleményt vallják.
Azonban mindenekelőtt nézzük meg a nemzetközi trendeket és vegyük számba, hogy merre is tartanak mások. Az Egészségügyi Világszervezet 2000. évről készített jelentésében arra a megkerülhetetlen igazságra hívta fel a kormányok figyelmét, hogy a szegénység kezelése, mértékének csökkentése nélkül nincs esély az egészségi állapot, az életkilátások javítására, a korai halálozás mérséklésére. Arra is figyelmeztet ez a jelentés, hogy a betegség elszegényedéshez vezethet és a halmozott hátránnyal sújtott emberek csak speciális segítséggel juthatnak ki nehéz helyzetükből. Nem elég tehát önmagában a szociális támogatás és nem lehet sikeres a gyógyítás sem, ha nem találjuk meg ezeknek az eszközöknek, szolgáltatásoknak, intézményeknek az egymással szorosan összehangolt alkalmazását.
Az egyre bonyolultabb világban felnövekvő gyerekeknek - erről már mások is szóltak - és a szerencsére egyre hosszabb időszakaszt megélő idős embereknek sokféle és differenciált családi, egészségügyi és szociális szolgáltatást kell biztosítanunk. Ezt azonban nem nyújthatják egymástól elkülönült szervezetek, hiszen a gyerek és az idős ember ugyanaz a személy. Az egységes, összehangolt feladatellátás teremt jó esélyt arra, hogy a mi programunkban kitűzött célt - hogy senki ne legyen betegebb azért, mert szegény és senki ne legyen szegényebb azért, mert beteg - szakmailag megfelelő szervezet és jó struktúra birtokában elérhessük. Az általunk javasolt egészségügyi, szociális és családügyi minisztérium visszatérést jelent egy kipróbált hazai szervezeti megoldáshoz, összhangban van az Egészségügyi Világszervezet ajánlásaival és az európai uniós tagállamok többségének a gyakorlatával. Az összevonás hátterében nem kell keresni sem személyes, sem koalíciós indokokat, se a személyemhez kötődő ambíciókat, nem vezet bennünket semmiféle restaurációs indulat és elfogadhatatlan költségvetési megtakarítási szempontokat sem akarunk érvényesíteni.
Természetesen indokoltnak és mérlegelendőnek tartjuk azokat az olykor jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető aggodalmakat, amelyekről itt is hallottunk, hogy ezzel háttérbe szorulhat majd a család, hiszen csak a harmadik a minisztérium nevében. Képviselő asszonynak nem kell tudnia - mert nálam jóval fiatalabb -, hogy a gyed első idejű bevezetésénél a javaslók egyike voltam, és ezért nem kell tőlem félteni. Nem kell tudnia azt, hogy az említett, valóban alkalmatlan házasság előtti tanácsadást miniszter koromban szüntettem meg. Nem kell tudnia arról, hogy az idősügyi kérdésnek, a rokkantügynek nálam kevésbé elkötelezett ismerője, harcosa és aktivistája nincs. Ezért azt gondolom, hogy mindezekben az ügyekben - miután képviselő asszonyban a szociális bizottság elnökét is tisztelhetem - komoly és tisztes szakmai együttműködéssel egyet fogunk tudni érteni, és közös munkával, jóindulattal el lehet oszlatni ezeket az aggodalmakat.
Az aggodalmak megválaszolására meggyőző tulajdonképpen csak az eredmények felmutatása lehet. Rendelkezünk azonban elegendő szakmai tapasztalattal, hittel, elkötelezettséggel ahhoz, hogy tisztességes munkával minden segítőkész, jó szándékú ember és szervezet készséges partnereként bebizonyítsuk, a betegeknek, a gyerekeiket nevelő családoknak, a segítségre szorulóknak nincs mitől tartaniuk, számíthatnak ránk, őket szolgáljuk és értük fogunk dolgozni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
