KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Magam is képviselőtársaimhoz hasonlóan a felszólalásomban szeretnék visszatérni a valóban jogtörténeti eseményt jelentő 1998-as törvényhez, hiszen először született olyan törvény Magyarországon, amely egy jól körülírható, hátrányos helyzetű csoport hátrányos megkülönböztetése ellen fogalmazott meg jogi szabályt, amelyik az egyenlő bánásmód társadalmi kötelezettségét írta elő, és amelyik kísérletet tett arra, hogy az esélyegyenlőség megteremtéséhez is társadalmilag szervezett lépésekre kerüljön sor. Nyomatékkal szeretném hangsúlyozni, hogy jogilag szabályozni, jogi eszközökkel kezelni - hogy ezt a csúf szót használjam - csak az alkotmányos rendelkezések érvényesítését, illetve megsértését lehet. Tehát az alkotmány 70/A. §-ában rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalma, illetve az egyenlő bánásmód alkotmányos kötelezettsége az, aminek törvényi eszközökkel kell érvényt szerezni.
Egyetértek Lezsák Sándor képviselőtársammal abban, hogy az e tárgykörben született jogszabályaink abban gyengék, hogy újra-újra ismétlik az alkotmányos előírást, újra és újra ismétlik az alkotmányos tilalmakat, de nem fűznek hozzá szankciót. Vagy egyáltalán nincsen szankció, vagy a szankció nehezen érvényesíthető, vagy ha érvényesíthető, akkor semmiképpen sem elrettentő. Tulajdonképpen a fogyatékosokról szóló törvény mellé példaként idézhetném a munka törvénykönyvét is, amelynek rendkívül határozottak a rendelkezései a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban. De mondhatnám azt is, és tessenek kimenni a folyosóra, hogy a nemdohányzók érdekében született törvény szankcióit itt, ebben a házban sem tudjuk érvényesíteni, és a nemdohányzók védelme írott szó marad, mert a törvényalkotók maguk sem tartják kötelezőnek, hogy betartsák a törvényeket. Jelzem Szűcs Lajos képviselőtársamnak, hogy én meggyőződéses antinikotinista vagyok.
A másik része a törvénynek, az esélyegyenlőség biztosítása meggyőződésem szerint már nem jogi szabályozás kérdése, hiszen az egyenlő esélyeket csak szervezett társadalmi cselekvés tudja biztosítani, és ezért mondja a törvény, hogy a fogyatékkal élők esélyegyenlőségének biztosítása érdekében programot kell készíteni, és a program végrehajtására vissza kell térni. Hadd fogalmazzam meg ismét, számolva azzal, hogy a megjegyzésem most sem lesz népszerű, hogy a programkészítést nélkülözhetetlennek tartom, a jelenlegi formájában igen felszínen mozgónak; és csak a felelősségi szintek legfelső rétegét érintően mozdulhat meg valami, ha egyáltalán megmozdul, de ott, ahol a fogyatékkal élők élnek, ott biztosan marad az állóvíz, és biztosan marad a változatlanság. Ezért erős kétségeim vannak, hogy vajon a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, az egyenlő bánásmódot szolgáló törvények helyesen járnak-e el akkor, ha előírják az évenkénti beszámolás kötelezettségét. Az évenkénti beszámolás egy-másfél éves késedelemmel megtörténik, akkor, amikor már mindannyian praeteritum perfectumban fogalmazunk a jelentésben leírtakról, a feladatot kipipáljuk, és a lelkiismeretünk megnyugszik. Sokkal nyugodtabb lennék, ha az elszámolási kötelezettség egy, a társadalmi folyamatokban valóban értelmezhető hosszabb időszakra terjedne ki, de mélyebb lenne, alaposabb lenne, határozottabb lenne, és több muníciót adna a jövőre.
Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink! A bizottsági ülésen is elmondtam, és engedjék meg, hogy megismételjem: a vitában a társadalmilag fontos cselekvéseink közül leggyakrabban az akadálymentesítés került elő, és úgy érzem, hogy ez durva leszűkítése a társadalmi kötelezettségeknek. Elmondtam és hadd ismételjem meg, hogy legelőször a fejeket, a gondolkodást kellene akadálymentesíteni, és a gondolkodás, az agyak és a szívek akadálymentesítése vinne minket közelebb ahhoz, hogy ezt a valóban történelmi jelentőségű törvényt végre tudjuk hajtani. Meg vagyok arról győződve, hogy differenciált gondolkodásra és komplex társadalmi cselekvésre van szükség. Időm nem engedi, hogy erről részletesen szóljak, de hadd idézzek egyetlen példát jelen lévő vendégünktől. Gyene Piroska egy memorandummal fordult a képviselőkhöz, és engem szíven ütött az értelmi fogyatékosok nevében kimondott egyetlen mondat - egyébként az egész dokumentum szíven üthet bármelyikünket -, hiszen arra hívja fel a figyelmünket, hogy az értelmi fogyatékosok életét közvetlenül befolyásoló törvényeket - innentől kezdve idézem - ”érthető nyelven adjuk az érintettek kezébe”. Nézzünk a lelkünkbe! Biztos, hogy csak az értelmi fogyatékkal élők nem értenek minket? Biztos, hogy minden állampolgár ért minket, akikhez mi fordulni akarunk? És bár tökéletesen értem, mire gondol az értelmi fogyatékosok képviselője, úgy gondolom, hogy igen, bizonyos esetekben az értelmi fogyatékkal élők számára is érthetően el kell tudni mondani a mondanivalónkat, de mondjuk el úgy, hogy a törvények végrehajtására kötelezett állampolgárok pontosan tudják, hogy milyen szabályokat írunk nekik elő.
Tehát differenciált gondolkodás és komplex társadalmi cselekvés, differenciált gondolkodás és az alapelvek közös, egységes elfogadása. Azt gondolom, hogy nagyok vagyunk akkor, amikor a szavakban kifejezett elkötelezettségről van szó; legyünk kicsit nagyobbak akkor, amikor konkrét döntéseket kell hozni, még akkor is, ha azt a másik térfélről javasolják! Gondolok itt például a halláskárosodottak támogatásának változtatására. A felnőttkorban szerzett fogyaték elismeréséről volt szó az úgynevezett salátatörvényben - soha nem fogom tudni megérteni, hogy miért nem volt ez támogatható a szociális bizottság számára. Ami pedig, hogy a hallássérülteknél maradjak, a jeltolmácsolás elmaradását jelenti, én az elmúlt időszakban egyetlen filmet láttam a közszolgálati televízióban, amelyiken ott volt a jeltolmács, ez az egyetlen film a dél-koreai elnök választásáról szólt, és természetesen a film maga is Dél-Koreából származott.
(15.40)
Tisztelt Ház! Végül engedjenek meg nekem két mondatot a fogyatékkal élők munkavégzési lehetőségéről, a fogyatékkal élők és a munkaerőpiac viszonyáról.
A munkaerőpiac kegyetlenül szelektál, ezt tudjuk mi is, akik nem kínlódunk fogyatékkal: szelektál életkor szerint, szelektál földrajzi lakóhely szerint, szelektál fizikai képességek szerint, szelektál természetesen iskolai végzettség szerint és még nagyon sok más ok miatt, és természetesen különösen szigorú azokkal szemben, akik fogyatékkal élnek, vagy akiknek a munkaképessége csökkent. Meg vagyok győződve: közös a felelősségünk abban, hogy a nem teljes vagy csökkent munkaképességű emberek megmaradt munkaerő-képességét egy egészséges élet valahányad részének tekintsük, és ennek az egészséges életnek próbáljunk meg teljes értékű munkavégzésre lehetőséget biztosítani.
Az aktív korúak között 45 év alatt körülbelül 120 ezer fogyatékkal élő, illetve csökkent munkaképességű állampolgár társunkkal élünk együtt. Ebből a 120 ezres tömegből 30 ezernek van olyan munkája, amelyik tekintettel van a fogyatékára. A maradék több tízezer mégsem egy átfoghatatlan a tömeg, és tűzzük ki magunknak célul - akkor van értelme az éves tervezésnek is -, hogy évente csak tízezerrel emeljük ezeknek a munkahelyeknek a számát, és akkor már nagy dolgot cselekedtünk. Egyébként pedig hosszabb időszakok alatt elemezzük mélyebben a folyamatokat, és mélyebb elkötelezettséggel próbáljunk meg az önmagunk által kitűzött célokhoz közeledni.
Köszönöm szépen. (Taps.)
