DR. HOFFMANN RÓZSA,
DR. HOFFMANN RÓZSA,
DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Vendégeink! Éppen öt évvel ezelőtt, 2011 novemberében kezdte tárgyalni az Országgyűlés azt a törvényt, amely köznevelési törvény lett, és amelyet 2011. december 19-én hajnalban, igen nagy többséggel fogadott el az Országgyűlés. A törvény elfogadása után nagyon gyors ütemben több mint 120 jogszabályt alkottunk meg 2014 nyaráig, azóta pedig további jogszabályok szolgálták azt a célt, amit a köznevelési törvény a bevezetőjében is értelmezett, hogy keretjellegű a törvény és a kereteket egyéb jogszabályokkal kell kitölteni, hiszen a részleteket nyilvánvalóan nem törvény szabályozza a modern jogállamokban.
(Gelencsér Attila elfoglalja helyét
a jegyzői székben.)
a jegyzői székben.)
A törvény elfogadásával tulajdonképpen befejeződött az a munka, amellyel leraktuk egyértelműen a szilárd alapjait egy új köznevelési rendszernek, és ezt a köznevelési rendszert a céljai és a hozzá megtett út minősítik. Ezeket a célokat nem vitatta senki a vitában, és a mostani vita sem a célokról zajlik, ahogy látom, hanem inkább a végrehajtásnak egyik-másik helyes vagy helytelen lépéséről. Ezért semmiképpen sem tudom értelmezni azt, hogy miért léptek fel többen ez év tavaszán azzal a jelszóval, hogy vonjuk vissza a törvényt, forduljunk vissza a régi helyzethez, ami itt ma nem hangzott el, de látensen mégiscsak az előttem szóló Hiller István képviselő szavaiban benne volt, aki gyalázatosnak nevezte ezt a törvényt és az egész oktatáspolitikát pocséknak. Mi több, idehozta Herczeg Ferencet is, a több mint száz évvel ezelőtti képviselőt, írót, aki A gótikus ház című munkájában valóban leírta ezeket a sorokat, de azt is leírta, hogy 14 év alatt hogyan tette tönkre az ellenzék az obstrukció intézményével azt a szándékot, hogy Magyarország felépítése tovább folytatódjék.
Ezért tehát kiragadni persze sok mindent ki lehet, de forduljunk el a múlttól, én inkább a jelenről és a jövőről szeretnék röviden szólni. Arról tudniillik, hogy miért helyes ez a köznevelési törvény, ha - hozzáteszem, sosem titkoltam, én sosem tagadtam - a hozzávezető útnak a módszerei, pedagógiai eljárásai esetleg vitathatók, és azért van egy demokratikus társadalmunk, azért van sok szakmai intézményrendszerünk és részben politikai intézményrendszer is, hogy ezeket megvitassuk. Hozzáteszem, hogy ezeknek a vitáknak a nagy része meglátásom szerint inkább az egyetemi szférába, a konferenciákra tartozna, mert nagyon sok olyan van közöttük, ami nem politikai kérdés, természetesen bármit be lehet hozni a parlamentbe.
Nos tehát, miért nem lehet szó arról, hogy ezt a köznevelési törvényt helytelennek ítéljük? 2010 előtt az akkori törvényben a gyerekek mindenekfelett való érdeke ellenére olyan közoktatási helyzetet eredményezett az akkori kormányzat, amit elég részletesen jellemzett az előttem szóló Kucsák László úr, fideszes képviselő. Mindazonáltal megismétlem ennek a korábbi köznevelési rendszernek néhány jellemzőjét: szétaprózott volt; egyenetlen volt minden tekintetben; óriási különbségeket eredményezett település-település, iskola-iskola között; a műveltséghez való hozzáférés esélyei is nagyon különbözők voltak; az esélyek romlottak; az iskolákban mindennapos gyakorlattá váltak a normaszegések, a fegyelmezetlenségek, mi több, olyan oktatáspolitikai környezet vette körül az iskolákat, amelyben sokszor a normaszegőknek adtak igazat; a nevelők megbecsülése mélypontra jutott; pénzkivonás történt az oktatásból; az egyenlő bánásmód hiánya pedig megmutatkozott az állami, az önkormányzati, a magán- és az egyházi iskolák között, ami egy demokratikus társadalomban lehetetlen dolog; iskolabezárások voltak, érettségi botrányok és így tovább.
Ezért nézzük meg, hogy hogyan határozta meg a köznevelési törvény az oktatási rendszer céljait, amit - még egyszer elmondom - soha senki nem vitatott, sem politikai, sem szakmai erő. Itt most idézek az öt évvel ezelőtt elhangzott vezérszónoklatból: „A törvény célja egy olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rábízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel.
Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az embernevelést tűzi alapvető céljául az iskolarendszernek, a nevelést a szó teljes értelmében, ezen belül is a teljes személyiség és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.” A szöveg utánakereshető az országgyűlési dokumentációban.
Én arról szeretnék beszélni, hogy az eltelt időben ezek a célok hogyan kezdtek megvalósulni, mit tettünk annak érdekében, hogy ezeket a célokat elérjük. Először is tehát, mit tettünk a gyerekekért és a nevelés eredményessége érdekében. Az egyik legfontosabb újítás volt, amit pozitívan értékelhetünk egyértelműen, a hároméves kortól kötelező óvodáztatás bevezetése volt. Megjegyzem, azért a neveléstörténetünkben sok érték van, egyebek mellett 1891-ben Csáky Albin javaslatára született meg az első óvodai törvényünk, amely hároméves kortól ajánlotta, illetve tette bizonyos esetben kötelezővé az óvodát. Miért olyan fontos ez? Mert orvosolhatja vagy hozzájárulhat annak orvoslásához, hogy korán kiessenek a gyerekek az iskolából, és elősegítheti azt, hogy aki 3-6 éves korig közösségben nevelkedik, annak sokkal kevesebb problémát fog jelenteni az iskolába lépés.
(10.20)
Megjegyzem: csak 2015-től lépett érvénybe ez a jogszabály, tehát az eredményeit még nem mérhetjük fel. Négy-öt év múlva láthatjuk majd, és remélhetjük, hogy csökkenni fog azoknak a gyerekeknek a száma jelentős mértékben, akik hároméves kortól óvodába jártak és megtanulják, mi az a rend, mi az, hogy alkalmazkodni, együttműködni a többi gyerekkel, bizonyos feladatokat teljesíteni. Azt is tudjuk, hogy 2015-16-ban már 3,7 százalékkal nőtt a hároméves korú gyerekek száma, akik óvodába jártak, és minden életkorban bizonyos növekedést tudtunk felmutatni. Ezt az állam mindenféle eszközzel segítette, óvodai férőhelyekkel és így tovább.
Nem ismétlem meg, mert elhangzott, bár szívesen megtenném, hogy a gyerekek fejlődésének érdekében anyagi eszközökkel hogy járult hozzá a kormány, tankönyv, étkeztetés és így tovább. Csak ismételni tudnám azt, ami már elhangzott. De még mindig a nevelésnél maradva, bevezettük választhatóan a hit- és erkölcstan oktatását. Erre óriási szükség volt egy olyan világban, ahol a gyerekek fogalmai és a társadalom fogalmai erkölcsi kérdésekben több mint meglazultak; problémamentesen zajlik. Rendelkeztünk arról, hogy egész nap nyitva legyen az iskola a gyerekek érdekében. Ez a cél jó, senki nem vitatta. A hozzá vezető utat csiszolgatni kellett és csiszolgatni kell, mert nagyon sokan félreértették, iskolák, politikusok és így tovább. A lényeg az, hogy a gyerekekkel pedagógusok, nevelők, szakemberek foglalkozzanak délután 4-ig, ha kell, 5-ig, mert jobb nekik, mintha egyedül kallódnak az utcán.
Bevezettük a mindennapos testnevelést. Senki nem vitatta a célokat, és nagyon jó eredmények vannak, már látszik az első tesztvizsgálatok eredményében is, bár ez is hosszú távon értékelhető csak. Tudom, ezt sem tagadtuk soha, hiszen tény, hogy az infrastruktúra nem megfelelő még, de óriási erővel folynak a tornaterem- és uszodaépítések, hogy meglegyen az infrastruktúra, addig pedig a pedagógusok találékonysága nagyon sok helyen, nagyon ügyesen megoldja a gondokat.
A művészeti nevelés óraszámát emeltük meg egyedül az új Nemzeti alaptantervben, ami megint csak a gyerekek lelki, esztétikai, érzelmi fejlődését segíti, az alsó tagozaton egy órával megemelkedett a művészeti óra. Bizony, ennek a célját megint csak nem vitathatja senki. Még egy intézkedés, ami vadonatúj a törvényben: a középiskolák közösségi munkája, amelynek eredményei iránt direkt érdeklődtem az elmúlt napokban. Továbbra is folytatódik az a tendencia, hogy pozitívak az eredményei, a pályaválasztást segítő, a gyerekek mentalitását fejlesztő tevékenységről van szó, amelynek a kezdeti nehézkes adminisztratív terhei csökkennek, és a pedagógusok megtalálták az utat.
Tehát ezt az utat folytatni kell, essék több szó arról, hogy a nevelés mennyire fontos. Idézhetnék megint sokat, van néhány kiírt idézetem, de az időm nagyon szalad, ezért a másik nagyon fontos területről beszélnék csak a vezérszónoklat keretei között, ez pedig a nevelők, a tanárok megbecsülése.
A nevelést, az iskolát közszolgálatnak tekintjük, az egész iskolaügyet. Ez szerepel a törvény bevezetőjében, a magyarázatában. Ez azóta sem változott. Közszolgálat, vagyis a nevelésen, az iskolán keresztül gyakorolja a társadalom, a közösség és az egyén érdekében a nevelés tevékenységét. Ebből következik nagyon sok minden változás. A leglényegesebb az, hogy olyan helyzetbe kerüljenek a pedagógusok mindenütt, szerte az országban, hogy a megbecsülésüket ne csak szavakban, hanem valóban is érezzék. Ezt a célt szolgálta és szolgálja a pedagóguséletpályamodell, amelynek több szó esett a bérvonatkozásairól. Ezeket sem akarom megismételni, de soha ilyen jelentős mértékű nem volt.
A köznevelésben a felsőoktatás analógiájára hasonlatos lépcsőfokokat vezet be a pedagógus-életpálya. Nem nagyon hallom, hogy erről beszélnének, pedig ez a lényeg, hogy ambicionálják a tanárok - és ezért kapják meg a fizetésbeli eredményt is, hogy többletet mutassanak fel. Ezért a pedagógus I.-ből a pedagógus II.-be, onnan a mestertanár és aztán a kutatótanár fokozatba belépni, az legyen egy dicsőség, mint ahogy így is élik meg. De tudtuk, hogy nehéz egy ilyen változást bevezetni, tudtuk, hogy sok probléma fogja kísérni; kísérte is, talán kicsit több is a kelleténél. Azt szeretném elmondani, hogy jelentős létszámban vannak most már mestertanár pedagógusok és kutatótanárok is vannak. A pálya szabad, de nem kötelező. Mert akinek valóban nagy nehézséget okoz a mestertanár fokozatba történő belépés és ennek önkéntes vállalása, annak ezt nem kell megtennie. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a nyugdíj előtt állókat ne kényszerítsük arra, hogy megpályázzák a magasabb fokozatot, hanem a hét évben ők már szabadon dönthetnek.
Szakértők, jó szándékú szakértők tevékenységének eredményeképpen talán egy kicsit valóban túlbürokratizált lett a rendszer, de arról vitatkozni 2014-15-16-ban, hogy szükséges-e egy értelmiségi embernek a magasabb fokozatba lépéshez és a magasabb fizetéshez a modern technikát, a számítógépet használatba véve feltölteni bizonyos olyan dokumentumokat, amelyek nem másról szólnak, mint a munkája leírásáról, szerintem ez azért már felesleges. Egyre többen vannak, akik ezt belátják, akik végigcsinálták a pályázatot, és azt mondják, hogy jót tett nekik, hogy szembe tudtak nézni a saját munkájukkal.
Egyébként a köznevelési kerekasztal jó terep arra, hogy ezeket a technikai nehézségeket kiküszöbölje, és reméljük, elérkezünk ahhoz az állapothoz, amely… - és itt nem tudom megállni, hogy Németh Lászlót ne idézzem, bocsássák ezt meg nekem. A törvény a pedagóguséletpályamodellről szóló fejezetében megfogalmazza - ez még nem Németh László, hanem a törvény - az elhivatottságra épülő, a pedagógiai munkához és az élet kérdéseihez értő módon, kreatívan viszonyuló, önálló döntéseket hozni tudó és ezért felelősséget vállaló pedagógusszerepeket. Kiszámíthatóvá és magasabb követelmény mellett, jóval magasabb bérezésűbe teszi az életpályát. Ez a törvény és az életpályamodell célja.
Németh Lászlóhoz kanyarodok, aki azt mondja: „Az óvodai csoportszobában, az iskolai tantermekben, mindenütt a tanár fontosabb, mint a tananyag. Az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként és rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül.”
A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal az állapotának megfelelően fejlődhessen. Ahhoz, hogy a tanárok ehhez a feladathoz mindannyian, mindenütt méltóvá válhassanak, szükség van az életpályamodellre. Ezt sem kérdőjelezte meg senki. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
