DÚRÓ DÓRA,
DÚRÓ DÓRA,
DÚRÓ DÓRA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A konkrét szakmai kérdések áttekintésén túl érdemes talán azzal kezdeni, hogy az oktatás milyen helyet foglal el a magyar politikai közéletben, a magyar kormányzati struktúrában, és mennyire tekinti fontos területnek az oktatást a kormányzat, az oktatásirányítás.
Az oktatásnak 2010 óta nincs önálló minisztériuma. Miközben például Miniszterelnökség és propagandaminisztérium is van, sem az oktatás, sem az egészségügy nem került olyan megbecsülésre a kormányzat részéről, hogy önálló minisztériumból irányítsák azt. Ez az egyik nagyon fontos jelzés.
A másik nagyon fontos jelzés, hogy az OECD-országok közül 2013-ban a 29 tagország közül az oktatásra fordított GDP-arányos költségekben a 29 országból a 29. helyet sikerült megszereznünk. Magyarországon soha nem volt olyan kormányzat, amelynek idején az OECD-országok közül mi költünk a legkevesebbet oktatásra. 2013-ban élte meg Magyarország azt a szégyent, hogy ez a kormányzat a 29 ország közül a legkevésbé tartotta fontos területnek az oktatás területét.
(10.30)
Ha megnézzük azt, hogy a szakmához hogyan viszonyultak és az egyeztetéseket hogyan kezdték meg, azért az egy nagyon lényeges kérdés és nagyon lényeges körülmény, hogy önök akkor kezdtek el a szakmával beszélni, szóba állni, amikor már tarthatatlan volt a helyzet, mert nem az történt, hogy 2011-ben az új köznevelési törvényt megelőzően lefolytatták volna ezeket az egyeztetéseket és ezután alakítják át a rendszert, a fenntartást, a tankönyvpiacot, a mindennapos testnevelést, hit- és erkölcstant, egész napos iskolát, hanem a saját maguk feje után menve, se hall, se lát Dömötörként (Derültség.), szemellenzősként végigcsinálták az egész… (Dömötör Csaba felé:) Elnézést, államtitkár úr. Végigcsinálták az egész átalakítást. Majd ezt követően, miután látták, hogy az önök tevékenységének az lett az eredménye, hogy a szakma az utcán tüntet, hozták létre az érdekegyeztetés intézményesített formáit. Ez nagyon lényeges, és nagyon mutatja, hogy milyen a hozzáállása a kormányzatnak az oktatáspolitikához, a szakma résztvevőihez.
Hiller István utalt Lázár Jánosnak arra a megnyilvánulására, miszerint az egyházi iskolák jelentik az oktatás legfontosabb szereplőit. Ez az én értelmezésemben egy nagyon súlyos kritika az elmúlt hat év oktatáspolitikájára vonatkozóan, mert ha az állam sikeres lett volna, az állami oktatáspolitika sikeres lett volna az elmúlt hat évben, akkor az állami iskolák lennének a legfontosabb szereplők, és ott kapnák meg a gyerekek azokat a nevelési és tudásbeli képességeket, készségeket, amelyeket ezek szerint a kormány egyik minisztere szerint sem kapnak meg. Tehát önmagában mutatja az oktatáspolitika sikertelenségét ez az egy kijelentése az egyik miniszterüknek.
A konkrét szakmai kérdésekre rátérve, a KLIK és a fenntartás kérdése, amely talán az egyik legfontosabb kérdés. Alapvetően finanszírozási indokokkal próbálták alátámasztani az államosítás indokoltságát, azt mondták, hogy mivel az önkormányzatok nagyon szétaprózódottak és nagyon különböző az önkormányzatok gazdasági teherbírása, ezért van szükség egy egységes finanszírozásra az állami fenntartásba vétellel kapcsolatban.
Csakhogy egyrészt ezt a pénzt nem tették bele a rendszerbe, másrészt a különbségeket nem lehet kizárólag pénzbeli juttatásokkal csökkenteni vagy kezelni. Éppen az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kötelékében készült el az a tanulmány, amely rámutatott arra, hogy a KLIK ebben a formában nem képes a különbségeket csökkenteni. Az állami fenntartásba vétel ebben a formában és önmagában nem fogja ezeket az óriási különbségeket csökkenteni.
Államtitkár úr itt az expozéjában a legnagyobb természetességgel beszél arról, hogy az iskolaigazgatóknak munkáltatói jogokat kell adni, és meg kell adni a lehetőséget, hogy differenciálhassák az iskolában dolgozó pedagógusok munkáját. Csak amikor öt évvel ezelőtt a köznevelési törvény meghozásakor ugyanezzel érvelt az ellenzék, akkor meg lesöpörték ezt, és azt mondták, hogy ez a rendszer nem jól működik. Akkor nem ezt a szabályozást hozták. Majd most megint, miután látják, hogy ez a helyzet tarthatatlan, most korrigálják ezt az intézkedésüket, a saját maguk által okozott károkat kell most az elmúlt években vagy egy-két évben korrigálni.
A KLIK esetében bizonyos tekintetben ez megtörtént, más tekintetben viszont tovább államosították a rendszert, mert eddig legalább a tárgyi eszközök biztosításával az önkormányzatoknak volt lehetősége a saját iskolájuk életébe betekintést nyerni, beleszólni. Most már erre sem lesz lehetőség. Tehát azzal, hogy a KLIK-kel a fenntartást államosították, most pedig a működtetést is államosítják, így teljes egészében kizárják az önkormányzatokat a saját iskoláik életéből. (Dr. Hiller István: Így van!)
Tehát ha úgy gondolkozik államtitkár úr, hogy maga az iskolaigazgató az, aki legjobban rálát az iskola életére és ezért a személyi kérdésekben döntést hozhat, akkor a politikai döntéshozó fenntartó kérdésében ugyanezen logika alapján az önkormányzat lenne az, amely sokkal jobban rálát az iskola életére, nem pedig a tankerületi vezető, akinek egyébként sok településnek több tucat iskolájára kell akár rálátnia.
A következő meghatározó kérdés, amit érintenünk kell, a tankönyvpiac átalakítása. Itt nagyon sok különböző, színes és ilyen hitvitára hajazó példákat láthatunk a sajtóban, hogy egy-egy tankönyvben mi a hibás, mi a nem hibás. De ha rendszerszinten próbáljuk meg áttekinteni a tankönyvpiacot, akkor szerintem, mondjuk, ha a Gazdasági Versenyhivatal és az Oktatási Hivatal adatait segítségül hívjuk, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz.
Az átalakítást megelőzően a Gazdasági Versenyhivatal adatai alapján a tankönyvpiac több mint kétharmadát négy jelentősebb kiadó uralta, a piac 90 százalékát pedig a tíz legnagyobb kiadó fedte le. Az egyes tankönyvek esetében, ha egyes tankönyveket veszünk figyelembe, akkor még nagyobb volt ennél a koncentráció. Azzal indokolták önök a tankönyvpiac átalakítását, hogy túl sok tankönyv van a piacon, túlburjánzottak, nincs szükség arra, hogy ennyi kiadvány közül választhassanak a pedagógusok, és hogy itt piaci értékek dominálják ezt a piacot.
Ha megnézzük a tankönyvpiac átalakulását 1990-től 2012-ig, akkor látjuk azt, hogy a kiadók tekintetében 142-ről 52-re apadt a kiadók száma az előbb említett időpontban, és a tankönyvjegyzékre vett kiadványok száma pedig 2011-ben 3712 volt. Ezt önök nagyon soknak tartották, ezért rendkívül radikálisan nyúltak bele ebbe a rendszerbe. Miután átalakították a rendszert, a KELLO ügyvezető igazgatója közölte azt, hogy 3400-féle tankönyvből lehet választani. Tehát ez az óriási átalakítás azt eredményezte, hogy mindössze 10 százalékkal csökkent a tankönyvlistán szereplő kiadványok száma és az aránya. Ha önök a 3700-at annyira soknak tartották, hogy ilyen radikálisan kellett beavatkozni, karácsony előtt, egy nap alatt áttolva a törvényt az Országgyűlésen, akkor miért 10 százalékos csökkenést értek el? Ellentmondásban áll a kettő. Ha az a koncepciójuk, hogy a 3700 sok, ezért nagyon radikálisan be kell avatkozni, akkor a 3400 meg miért nem sok?
Ráadásul, a régi rendszerben a tankönyvfelelős pedagógusok gyermekenként - szintén az Oktatási Hivatal adatai alapján - 720-840 forint közötti összeget kaptak, ezt az új rendszerben pedig 300 forintra csökkentették, az első évben még 100 forint volt ráadásul. Tehát a tankönyvpiac átalakítása, ha a tankönyvek számát tekintjük, akkor nem hozott érdemi változást, mindössze 10 százalékos változást eredményezett.
Azt kérdezném államtitkár úrtól e tekintetben, hogy ön szerint a tankönyvpiac átalakításával a magyar oktatási rendszer veszített-e értéket. Az én meggyőződésem szerint igen. Nagyon sok értékes tankönyvet elveszített a magyar oktatási rendszer azáltal, hogy önök ilyen módon alakították át a rendszert. Meggyőződésem, hogy ez az értékvesztés elkerülhető lett volna. Elkerülhető lett volna az, hogy ezeket az értékes tankönyveket, amelyeket a mai napig visszasírnak a pedagógusok, visszasír a közoktatás, megmenthettük volna. Önök mégsem tették, nem figyeltek erre, hűbelebalázs módjára alakították át az egész piacot.
Talán a legfontosabb kérdéshez érkeztem el a felszólalásomban, az esélyteremtés kérdéséhez, az, hogy mi a koncepciónk azokkal a gyerekekkel, akik hátrányos helyzetben, halmozottan hátrányos helyzetben élnek, ilyen családokba születnek. Az ő arányuk Magyarország öt megyéjében az iskolába járó gyerekek között több mint 40 százalék. Óriási tömegről beszélünk tehát, akiknek nagyon gyorsan kellene valamilyen érdemi megoldást nyújtani.
Teljesen világos az önök koncepciója: 16 évre szállították le a tankötelezettségi korhatárt, és 16 évben határozták meg azt az életkort, amikor a közmunkába be lehet lépni. Ez egy világos koncepció. 16 évesen valaki elhagyhatja az iskolát, és elkezdhet a közmunkában dolgozni. Csakhogy, államtitkár úr, ez egy zsákutca. Ez nem fogja ezeket a gyerekeket kiemelni abból a nyomorból, amiben élnek. Ha önök ezt szeretnék, ez teljesen világos koncepció, csak nem jó sem nekik, sem Magyarországnak. Ez nem esélyteremtés, ez az esély elvétele.
De megkérdezhetjük azt, hogy az oktatási rendszer miért eredményezi azt, hogy tömegesen vannak olyan gyerekek, akik 16 éves korukban el akarják hagyni az iskolát. Mi itt és bizottsági ülésen annyira sokszor beszélünk arról, hogy a tanulás az egyetlen esély, minél hosszabban marad bent valaki az iskolarendszerben, annál nagyobb esélye lesz arra, hogy boldoguljon az életben, tisztességes munkabérhez jusson a későbbiekben.
(10.40)
Ők ezt miért nem tudják, az oktatási rendszer miért nem adja át nekik ezt a tudást, miért nem hozza őket arra a motivációs szintre, hogy 16 évesen ideális esetben minden magyar gyerek azt gondolja, hogy nekem tanulnom kell, én tanulni szeretnék, ezzel fogok előrébb jutni, benn szeretnék maradni az oktatási rendszerben, nem szeretnék közmunkás lenni? Mi történik ezekkel a gyerekekkel 6 évesen, 8 évesen, 10 évesen, 12 évesen? Miért nem foglalkozunk azzal, hogy motiváljuk őket a tanulásra, hogy mutassunk nekik egy olyan jövőképet, ami a tanuláson és a munkán alapul, ami után tisztességes bérhez fognak jutni?
És nekünk az egyik megoldási javaslatunk erre a bentlakásos iskoláknak a rendszere. Mert nemcsak a gyermekeket kell motiválni, hanem az olyan gyermekeket, akiknél a szülők nem mutatják meg nekik ezt a példát, és soha nem találkoznak azzal az életmóddal, azzal a felfogással, hogy munkából él az ember, amely a tanuláson alapszik, azoknak a gyerekeknek igenis jót tesz az, ha ezt a példát megmutatjuk nekik. Tudom, hogy ez egy nagyon érzékeny kérdés. Nagyon körültekintően kell ehhez a kérdéshez hozzányúlni, de nekem meggyőződésem a nemzetközi példák alapján is és a jelenleg Magyarországon önkéntesen működő bentlakásos iskolák példája alapján is, hogy ez hatékony lehet, és segíthet azoknak a gyerekeknek, akik ezzel a problémával küzdenek. És akárhányszor felvetem ezt a kérdést, mindig falakba ütközöm, mert érdemi választ soha nem kaptam még erre a felvetésre. Nem mondják meg, hogy szakmailag ezzel mi a probléma, nem mondják meg, hogy milyen problémák lehetnek a finanszírozással, nincs erről a kérdésről szakmai vita Magyarországon. A halmozottan hátrányos helyzetű és hátrányos helyzetű gyerekek aránya pedig folyamatosan növekszik, a probléma egyre nagyobb.
Az oktatási rendszernek mint esélyteremtő rendszernek az egyik legfontosabb teendője, legfontosabb feladata, hogy boldog embereket neveljen. Egy Klebelsberg Kunó-idézettel szeretném zárni a felszólalásomat: „Én tanuló és szorgalmas, de amellett játékos magyar gyermeket akarok. Mert csak játékos, eleven magyar gyermekből lehet derűs, dolgos magyar férfi, aki vállalkozását s az élet nagy kötelességeit emelt fővel, mosolyogva és nem elkeseredéssel vállalja.” Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
