V. SZÍN.
Egy kis zenét! Oly méla táp szerelmes
Sziveknek a zene.
Hej! a zenét! |
Mardian jő. |
Hagyd el! Jerünk tekézni. Charmian, jer.
Fáj a karom. Játszsz Mardiannal.
A |
Játszol velem? he?
Úgy a hogy tudok. |
Jó akarat, ha kurtán ütne is ki,
Bocsánatot nyer. – Mégis, azt se! Mást!
Szigonyt elé! jerünk a partra. Míg
Távolrul altató dal hangzik, az
Arany halacskát görbe szigonyommal
Nedves kopótyujánál megfogom,
S kirántva, képzelem mindannyiszor, hogy
Antonius, s kiáltom: megvagy, itt vagy!
Szép volt, mikor fogadtatok vele,
S buvárod horgonyára sós halat
Akaszta s ő örömmel húzta föl.
Arany idők! Akkor kinevetém
Türelmiből, éjjel meg türelembe
Nevettem vissza őt; reggel pedig
Kilencz előtt ágyába ittam; és
Rá vetve leplemet, palástomat,
Philippii kardját én kötém fel.
Oh! |
Fülembe, mely soká ugar vala!
Oh asszonyom –
Meghalt Antonius? |
Silány rab! ám, ha híreid szerint
Él s jól van: úgy, fogd! itt arany, s a leg-
Kékebb erek, csókold meg e kezet,
Melyet királyok csókoltak – s remegtek,
Míg csókolták.
Először is, ő jól van.
Ne, több arany még! – Ficzkó, hallod-e,
Mondják: a holtak jól vannak; ha így
Értéd a szót: hah! megolvasztatom
Ez aranyat, s rossz hangú torkodon
Úgy öntetem le!
Hallgass meg, királynő. |
Jól van; beszéj! De arczod nem mutat jót.
Ha Antonius jól van s szabad: miért a
Jó hírt kürtölni ily zord arcz! Ha nincs jól:
Úgy kéne jönnöd, mint a fúriák,
Kigyóhajakkal és nem férfiképpel!
Kihallgatandsz-e?
Kedvem volna, hogy |
Antonius él, jól van, barátja és
Nem rabja Caesarnak: s arany eső
S gyöngy záporzzék fejedre.
Asszonyom, |
Ez jó.
S Caesarral barát. |
Derék legény vagy!
Jobb barátok ők, |
Úrrá teszlek!
De még – |
„De”! gyűlölöm e szót. Lerontja a
Jó kezdetet. Pokolba ezt a „de”-t!
„De” tömlöcz-őr, mely undok szörnyeket
Hurczol magával. Kérlek, öntsd fülembe,
A mit hozál, mind – együtt jót, roszat.
Caesar barátja; jól van; él szabad –
Mondád?
Szabad? nem, ezt nem mondtam, úrnőm.
Octaviához kötve –
Mennyiben? |
Mint férje.
Charmian, nézd, sápadok. |
Octaviát elvette, asszonyom.
Verjen a legundokabb ragály!
(Megüti.) |
Királyné, légy türelmes!
(Ismét megüti).
Még beszélsz! |
Mint egy tekét! s minden hajad’ kitépem;
Szegostorral veretlek és csipős
Sós vízbe, lúgba főzetlek!
Kegyes úrnőm, |
E házasságot.
Mondd, hogy nem való,
S egy tartományt adok s dússá teendlek!
A pof, melyet kapál, legyen elég:
Hogy ingereltél, s a mit kérni tudsz,
Mind megadom.
Megnősült, asszonyom! |
Hitvány! Sokáig éltél! (Tőrt vesz elő.)
Így futok! – |
Hisz, asszonyom, nem én valék oka! | (El.) |
Oh térj magadhoz, úrnőm! e fiú
Ártatlan.
Oh, hány ártatlant lesújt
A menny villáma is! – Sülyedj a Nilbe
Egyiptom! A galamb váljék kígyóvá!
Hívjátok vissz’ a ficzkót. Bár veszett
Vagyok, nem harapok. Hívjátok őt.
Fél visszajőni.
Nem bántom, jöhet. |
Ütött magamnál; hisz magam valék
Haragom oka. – Jöszte csak, fiú.
Hirnök visszajő. |
Meghozni. Jó hírt hadd jelentsen egy
Egész sereg nyelv; a rossz önmagát
Jelentse, a mikor lesújt.
Kötelességem’ tevém.
Nőül vevé hát? |
Ismétled egyszer: hát elvette?
El. |
Átok reád? Ha! s vissza sem vonod?
Hazudjak-é?
Akarnám, hogy hazudj; |
Kigyók tanyája! Menj, hordd el magad’!
Volnál oly arczú, mint Narciss, nekem
Csúf volna képed. Megnősült tehát?
Felség, bocsánat.
Megnősült? |
Bocsáss meg, |
Azért fenyítned, mit magad parancsolsz,
Az nem igazság. – Úgy van, elvevé
Octaviát.
Oh! bűne téged is
Gazzá teszen, tudtod kívül. Takarodj!
Az árúczikk, mit Rómából hozál,
Számomra drága. Veszszen rajtad és
Rontson meg! | (Hirnök el.) |
Csillapodjál, asszonyom.
Antoniust dicsérve, mennyiszer
Kisebbítém Caesart.
Valóba’! |
Most |
Elájulok. Oh Iras, Charmain!
De semmi. – Jó Alexas, menj utána,
Mondd: fesse le Octaviát neked,
Vonásait, korát, lelkűletét.
Ne hagyd felednie, mily színű haja;
S hozz hírt azonnal. (Alexas el.) hadd veszítsem el!
Ne, Charmian! Ne! Bár Gorgont mutasson
Egy oldalon, – de Mars a másikán.
Alexas azt is hírül hozza, hogy | (Mardiánhoz.) |
De csak ne szólj. Vezess szobámba el .(Mind el.)