II. SZÍN.
Minden ragály, mit lép-, posvány-, mocsárból
Fölszí a nap, szálljon Prosperre s őt
Tegye nyavalyássá! Szolga-szellemi
Hallják; de átkoznom kell mégis őt.
Ezek ugyan nem csípnek, sün-alakban
Sem ijjegetnek, sárba sem kevernek,
Se mint lidércz meg nem tévesztenek:
Ha ő nem rendelé; de ő! a leg-
Kisebb okon reám uszítja mindjárt.
Majd majmok képiben csúfolnak, öltik
Rám nyelvöket, s aztán harapnak; olykor
Mint sün, gomolyba húzva, fekszenek
Útamba, hol mezitláb járok, és
Tüskéiket borzolják, hogyha lépek
Kígyó-marástól majd egy seb vagyok,
S kettős nyelvökkel őrültté sziszegnek.
Jaj, jaj, mi az? Itt jő egy szelleme,
Gyötörni engem, mért lassan hozom
A fát. Ha hasra esem, tán nem vesz észre.
Kurjancs jő.
Itt se bokor, se cserje, hol az ember meghúzhatná magát, pedig újra lóg az eső lába. Hallom már, fütyöl a szél; az a nagy fekete felhő mintegy nyitott tömlő: mindjárt kiömlik belőle a víz. Ha úgy dörög, mint az előbb, nem t’om, hová bujok. Most mindjárt úgy esik, mintha rocskából öntenék. Hát e mi? ember vagy hal? Igazi büzhödt halszaga van: aligha nem sós hal, de nem a legfrissiből. Ha Angliában volnék, mint már egyszer életemben, s ezt a csudát festve mutogathatnám, nincs az a búcsújáró, kitől ezüst garast nem kapnék érte. Ez a szörny lábra tenné az embert; akármi csudaállat lábra teszi ott az embert. Sánta koldusnak nem adnak ott egy fillért se, de egy döglött indus látásáért tizet is szívesen. Olyan lábszára van, mint az embernek; az úszó-szárnya is olyan karforma. Istenemre, föl kell hagynom előbbi véleményemmel: nem is hal ez, hanem szigetbeli, a kit a mennykő csapott agyon. (Dörgés.) Jaj! jaj! nyakamban a zivatar! Legjobb, ha ennek a lebernyege alá húzom magamat; más enyhelyet itt úgy sem találok. A nyomoruság minden hálótárssal összegyalulja az embert. Itt szorongok, míg a vihar seprője le nem csurog.
Hörpencs jő, énekelve, kezében butykos.
Nem mé’k többet tengerre, nem,
A szárazon halok meg…
Czudar nóta; temetési éneknek való. Sebaj, itt a vigasztaló. (Iszik.)
A gazda s a hadnagy, a Jancsi meg én
Jártunk bíz a lányok után;
Marcsán, Zsuzsin, Örzsin, a szőke Pörén,
De egy se kapott a Katán.
Mert egy se kapott a Katán.
Mert nyelve, mint ég tüze dörgött,
Minden szava: „Vigyen az ördög!”
Hajósra nem is hederít vala rá,
De szabója, hol viszkete, megvakará.
Hát veszsz meg s vigyen az ördög!
Czudar nóta biz ez is. De itt van a vígasztaló.
(Iszik.)
Ne gyötörj, jaj!
Mi volt ez? Ördögök járnak itt? vagy vad emberekkel, indusokkal ijegetnek? Hohó! nem azért menekűltem meg a vízbehalástól, hogy most a ti négy lábatoktól megijedjek: mert meg van írva: Okos ember meg nem ijed semmitől, a mi négy lábon jár. S azt hiszem, Hörpencsről még senki sem tagadta, hogy okos ember.
A szellemek gyötörnek, jajajaj!
Ez valami szigetbeli négylábú szörny. Úgy veszem észre, hascsikarása van. De hogy az ördögbe tanulhatta meg a nyelvünket? Segítek rajta, ha csak azért is, hogy ha lábra tehetném s megszelidíthetném, magammal vinném Nápolyba: ennél szebb ajándék sem lenne akármi császárnak, a ki valaha borjubőr talpon járt!
Kérlek, ne gyötörj! máskor jobban sietek a fahordással.
Most van rajta a roham, félre beszél. Szopjon csak egy kortyot a butykosomból, ha még bort nem ivott, aligha el nem űzi róla a nehézséget. Ha meggyógyíthatom s megszelidíthetem, nem vesz kárba a fáradságom: a ki megveszi, megfizeti az árát, még pedig busásan.
Még eddig nem bántasz erősen; de most kezded, érzem a reszketéseden. Most hajt Prospero.
Gyere no, gyere; tátsd ki a szádat: ettől elmulik a reszketegséged, meglásd. Senki sem tudhatja, ki a jó barátja. No még egyszer, tátsd ki a szádat.
E hangot ismerem. Hisz ez – De, uram, bocsá, ő a vízbe fult s ezek ördögök. Uram, irgalmazz!
Négy lába, két hangja. Takaros szörny! Az első hangja dicsérni fogja barátját, de a hátulsó hangja majd szidja és becsmérli. Ha ez egész butykosom rámegy is, Meggyógyítom a nyavalyást. – Nesze! – Ámen! a többit a mások szádba csepegtetem.
Hörpencs!
A másik szád nevemen szólít? Könyörülő Isten, ez ördög, nem szörny. Itt hagyom, nincs kedvem az ördöggel koczingatni.
Hörpencs! ha Hörpencs vagy: nyulj hozzám, szólj hozzám, mert én Kurjancs vagyok; ne félj tőlem! a jó barátod Kurjancs.
Ha Kurjancs vagy: bujj elé! majd kihuzlak a vékonyabbik lábadnál fogva: ha valamelyik a Kurjancs lábszára, a vékonyabbik az. – Csakugyan tetőtől-talpig Kurjancs vagy. Hogy ennek az idétlennek a hulladéka lettél! – Hát ez Kurjancsokat ürül?
Azt hittem, mennykő csapta agyon. Hát téged nem hörpentett be a tenger, Hörpencs? Remélem, te sem hörpentettél belőle fuladásig. Kifujta magát a vihar? A vihar elől bújtam ennek a döglött idétlennek a lebernyege alá. Hát csakugyan élsz, Hörpencs? Oh Hörpencs! két nápolyi mégis megmenekűlt!
Kérlek, ne forgass oly erősen, a gyomrom nincs egészen helyén.
Csinos fiúk, hahogy nem szellemek.
Letérdelek előtte.
De hát te hogy menekűltél, hogy jöttél ide? Esküdj meg e butykosra: hogy jöttél ide? Én egy boros hordón menekűltem, melyet a hajósok kidobtak a hajóból. E butykosra mondom, melyet fahéjból magam fabrikáltam, mióta szárazra jutottam.
Megesküszöm e butykosra, hogy hű alattvalód leszek, mert italod nem földi ital.
Esküdj meg no, hogy menekűltél.
Kiúsztam, ecsém, mint egy kácsa. Tudok úszni, mint egy kácsa, esküszöm.
Ne, csókold meg e bibliát. Ha úgy tudsz is úszni, mint egy kácsa, oly bamba vagy, mint egy liba.
Oh Hörpencs, van-e még ebből?
Egy egész hordóval, ecsém. Pinczém egy szikla-üreg a tengerparton, oda dugtam el a boromat. – No hát, idétlen, ráz-e még?
Nem égből estél-e le?
De, a holdból. Én voltam a holdbeli ember, a magam idejében.
Á! láttalak ott s imádlak: mutatott
Kisasszonyom, s kutyádat, s bokrodat!
Gyere, esküdjél erre. Csókold meg ezt a bibliát. Új tartalmat teszek mindjárt belé. – Esküdj.
Lelkemre mondom, szörnyű ostoba szörny! – A holdbeli ember! – Nagyon könnyen hívő szörny. Jót húztál, szörny, Isten bizony!
Elviszlek minden termő részibe a
Szigetnek. Csókolom lábad s kezed.
Légy, kérlek, istenem!
Istenemre, nagyon hitetlen és iszákos szörny: ha istene elalszik, feje alól is kilopja a butykost.
Lábad’ nyalom; hűséget esküszöm.
Hát térdre, esküdjél!
Halálra nevetem magamat ezen a birkafejü szörnyen. Ugyan pimasz szörny! Kedvem volna jól elnáspángolni.
No csókold meg!
Ha részeg nem volna, nyomorult.
Utálatos szörny!
Elviszlek a friss forráshoz, szedek
Málnát neked, halat fogok, s viszek
Fát, mennyi kell. Veszszen meg zsarnokom!
Nem hordok néki több fát; tégedet
Szolgállak eztán, oh csodatevő!
Ugyan nevetséges szörny, hogy egy iszákos pinczért csudatevőnek néz.
Hadd viszlek, el, hol a vaczkor terem;
Körmömmel ások jó gombát neked;
Mutatok szarkafészket, s megtanítlak,
Hogy fogd meg a hiúzt. Jó mogyoró-
Cserjére viszlek, s sziklahasadékból
Sirályfiókát is szedek, ha kell.
Eljösz velem?
Kérlek, csak vezess s ne karatyolj annyit. Kurjancs, a király egész kiséretével a tengerbe fuladván, mi reánk száll itt az egész örökség. – Nesze te, hozd a butykosomat. – Kurjancs pajtás, mindjárt újra töltjük.
Fitty, gazda, fittyet hányok már neked!
Részeg szörny, bőgő szörny!
Nem halászok már neked,
Fát se vágok,
H’jába várod,
Nem mosom edényedet!
Ban, Ban, Ca-Caliban,
Mától új gazdája van,
Van, van Calibannak:
Keress más szolgát magadnak!
Szabadság, hejhó! hejhó, szabadság! szabadság, hejhó, szabadság!
Derék szörny, csak vezess!
(Mind el.) |