Távcsövek
Távcsövek
A csillagászatban a 17. sz. eleje óta távcsöveket használnak.
A csillagászati távcsövek alapvetően két típusát különböztetjük meg, a tükrös és a lencsés távcsöveket. A lencsés távcsövek objektívje egy vagy több tagból álló gyűjtőlencse. Az ezzel létrehozott valódi képet a szemlencsével (okulár) mint nagyítóval nézzük. A csillagászatban rendszerint a fordított képet adó ún. Kepler-féle távcsövet használják. A lencsés távcsövek (refraktorok) objektívjének fókusztávolsága általában az étmérő 10-20-szorosa.
A tükrös távcsövek (reflektor) főtükre általában forgási paraboloid alakú. Az összegyűjtött fény közvetlenül lefényképezhetjük vagy okulárral vizsgálhatjuk. A Schmidt-távcsövek jellegzetessége a nagy, többfokos átmérőjű látómező. Ezt úgy érik el, hogy a főtükröt gömbfelület alakúra készítik, a tökéletes leképezést pedig az optikai útba helyezett korrekciós üveglemezzel biztosítják.
A látható fényen kívül a világűrből érkező rádióhullámok is elérik a Föld felszínét. Vizsgálatuk rádiótávcsövek segítségével lehetséges. A rádiótávcsövek legalább néhányszor 10 m átmérőjű antennái gyűjtik össze a rádiósugárzást, amit a fókuszpontból a detektorokba vezetnek. Mivel a távcsövek felbontóképessége a vizsgált elektromágneses sugárzás frekvenciájával arányos, a rádiótávcsövek felbontóképessége sokkal rosszabb optikai társaikénál. Ezért általában több, egymástól nagy távolságra elhelyezett rádiótávcsövet „szinkronban” működtetnek, így a felbontóképesség olyan jó lesz, mintha távcsövünk átmérője a két távcső távolságával egyezne meg. Ebben a rendszerben a rádiótávcső-rendszerek felbontóképessége már felülmúlja a legnagyobb optikai távcsövekét.
Az egyéb elektromágneses hullámokat (gamma-, röntgen-, ibolyántúli, infravörös) a földi légkör legnagyobbrészt elnyeli, így ezeket a sugárzásokat az utóbbi évtizedekben mesterséges égitestekre helyezett távcsövekkel figyelik meg.
