Bernatzik, mely «Unsere neuen Wappen und Titel» czimmel jelent meg az Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht-ben. (Jahrg. II. 1915–16. S. 652.)
Egy külsőségből indul ki. Nevezetesen kifogásolja, hogy a rendezésnél meghagyták a régi pajzstartókat: az osztrák czímerhez a griffet, a magyarhoz pedig a lebegő angyalt. Szerinte mintegy a paritás sérelme, hogy mig a magyar államot angyal, addig az osztrákot egy ragadozó madár oltalmazza.
Államjogi szempontból azon az észrevételen kezdi, hogy az önmagában zárt két czímernek egymás mellé állitása s az uralkodóházénak fölibük helyezése nem fedi a jogállapotot. Mindössze azt fejezi ki, hogy a két államot csak az uralkodóház közössége köti össze. Ámde hiányzik a közös kormánynak, a közös hadseregnek, sőt még a függetlenségi párt által is elismert kölcsönös védelmi kötelezettségnek is a jelképezése. Ez a kifogás azonban épen államjogi szempontból helytelen. A két czímernek önálló szembeállitása s tisztán a fölébe helyezett uralkodóházi czímerrel való összekapcsolása tökéletesen megfelel az unió jogállapotának. Az uralkodó közjogi és államtani felfogás szerint ugyanis az intézmények közössége nem jellemző a reálunió mivoltára. A közös intézmények az unióban lévő államok megegyezése szerint szaporithatók vagy teljesen megszüntethetők, a lényeg az uralkodónak jogilag szándékolt közössége. Ezt pedig a közös ügyek uj czímere tökéletesen kifejezésre juttatja.
Miután a választott kép Bernatzik szerint nem 65fejezi ki eléggé a két állam összeköttetését, valószinüleg azért alkalmaztatta a magyar kormány a két czímert összekötő devizaszalagot az 1723 : 2. t.-cz.-ből kiszakitott idézettel: «Indivisibiliter ac inseparabiliter.» E szavak azonban szerinte a törényszövegből kiragadva, ellentétben vannak az érvényes joggal. Az unió ugyanis jogilag megszüntethető. A magyar törvény nevezetesen csak I. Lipót leszármazóiig bezárólag biztositott trónöröklési jogot. A deviza felirásának tehát szerinte igy kellett volna hangzania: Inseparabiliter usque ad exitum sexus Leopoldini. Az egész szőrszálhasogatás. Mindenki tudja, hogy a magyar törvényből vett idézet milyen feltételhez kötötte az elválaszthatatlanságot. Hisz kétség sem férhet hozzá, hogy a felbontó feltétel bekövetkeztével a két állam és a két czímer teljesen elválik egymástól.
Különben jellemző Bernatzik következetlenségére, hogy a jelmondatot nem az unió tartalmára, hanem csak tartamára tekinti karakterisztikusnak. Holott előző pamfletjében kifejtett álláspontja szerint, ellentétben az uralkodó felfogással, nem a monarcha személyazonosságának létesitésére irányuló jogi akaratot, hanem épen az elválaszthatatlanságot jelöli meg a reálunió lényegéül. Épen ezért szerinte az osztrák-magyar viszony csak perszonálunió, mivel benne van az elválhatóság jogi lehetősége. De akkor azt kérdezzük, miért meri az új czímer hibájául felróni, hogy a közös ügyeket heraldikailag nem ábrázolja, a mikor szerinte «A reálunió lényege épen az elválaszthatatlanságban van és csak abban»? Micsoda következetlenség volna ily felfogás mellett az unió fogalmi meghatározása szempontjából teljesen irreleváns külső járulékoknak a czímerbe való felvétele?
Nem akarom ezuttal Bernatzikot ama hosszas fejtegetései során követni, a melyeket a magyar pragmatica sanctio és az 1867 : XII. t.-cz. jogi természetének, valamint a «birodalom» és «monarchia» kitételeknek szentel. Csak egész röviden akarok egyik hozzánk intézett kérdésére megfelelni. Nem érti azt a «groteszk következetlenséget», hogy mig magunk használjuk a két állam kapcsolatának megjelölésére a «monarchia» kitételt, addig irtó háborut viselünk a «birodalom» és «összmonarchia» kifejezésnek ugyanilyen vonatkozásban való használata ellen. Hát erre igazán egyszerü a felelet. A magyar aggodalmaskodás pusztán visszahatás azzal az irányzattal szemben, a mely Ausztria történelmi és közjogi irodalmában még mindig mint valami visszajáró rossz szellem üli meg az elméket. A mikor ötven évvel a paritásos dualizmus megszervezése után még ma sem képesek Ausztria és Magyarország jogi viszonyának megitélésében a régi centralista birodalmi és összmonarchiai fogalmaktól menekülni. Ellenben a «monarchia» kitételnek eredeti közjogi tartalma alakult 1867 óta ki. Nem az állam uralmi formáját jelöli, hanem a fejedelmi unió leglényegesebb jegyének: az uralkodó természeti személyazonosságának kifejezése. Ausztria és Magyarország, dualisztikus kapcsolatára alkalmazva, nem egy olyan államot jelent, a melyben a főhatalom birtokosa egy természeti személy, hanem két olyan államot, a mely fejedelmi unióban van egymással, vagyis a két állam jogilag különböző uralkodója egy fizikai személyben egyesül. Ennek a jogi állapotnak pedig klasszikus kifejezője az új közös czímer, a mely az unióban élő két államnak külön-külőn zárt egészet alkotó czímerét helyezi egymással szembe és köti össze az uralkodóház genealógiai czímerével.
Helyszüke miatt nem akarok itt kitérni Bernatzik ama kifogásaira, a melyeket az erdélyi emlékczímernek a magyar középczímerben való bennhagyása továbbá a dalmát és a bosnyák-herczegovinainak, mindkét állam középczímerébe való fölvétele ellen felhoz. E kérdésekkel szemben megvan az egységes magyar jogi felfogás.
Ellenben szinte jól esik, hogy a mikor odaát a tudományos czentralizmus uj virágkorát éli, egy fiatal osztrák tudós rá mer mutatni ez irányzatok eltévelyedésére.