Dr. Iványi Béla: Göncz szabadalmas mezőváros története. A debreceni Tisza István Tudományos Társaság kiadványai (szerkeszti dr....
Dr. Iványi Béla: Göncz szabadalmas mezőváros története. A debreceni Tisza István Tudományos Társaság kiadványai (szerkeszti dr. Milleker Rezső), II. k. 2–3. füzet. 1926. 8° 202 l.
Címe és szűkre, egy kis mezőváros történetére határolt tárgya nem sejteti, hogy nagyobbszabású s terjedelmére nézve is szembeötlő, becses monografiakötet hagyta el a sajtót. Írójának feladatát rendkívül megnehezítette, hogy – mint maga is mondja – a főforráshoz, az elszakított területen hányódó abauj-tornavármegyei és – tegyük hozzá – a Kassa városi levéltárhoz hozzá nem juthatott. Csak a történetirói kötelességen szinte túlmenő vasszorgalma, mellyel minden elérhető, a hazaiaktól a bécsi levéltárakig terjedő területet kiaknázott, magyarázza meg, hogy a rendelkezésére bocsátott Göncz városi levéltár romjaihoz így nagy gonddal és utánjárással összegyüjtött és megépített anyagból a városka multjának oly gazdag és mozgalmas képét rajzolhatta meg, hogy szinte észre se vesszük az említett főforrások kényszerű mellőzését. Az itt-ott e miatt támadt hézagokat is búvárkodásának eredményei könnyedén áthidalják, a lazább részeket átfogják. A nyolc főfejezeten át, melyre műve oszlik, úgyszólván együtt élünk a kis várossal, végig találóan belehelyezve az országos eseményekbe, mint hatalmas keretbe. Az első középkori történetét vázolja s középkori egyháztörténettel kapcsolatban behatóan foglalkozik a gönczkörnyéki pálos kolostorokkal, tisztázva a történetírók tévedéseit, kik a gönci és göncruszkai kolostorokat eddig egyre fölcserélték. A következőkben Göncz rendkívül mozgalmas, adatokban bővelkedő újkori története zajlik le minden vonatkozásában. Jóllehet sorsa ez időben jórészt a Kassáéval osztozott s belső viszonyai váltakozó földesurai után igazoltak, mégis a XVI. és XVII. század mozgalmai közepette Felső-Magyarország e szögletében mintha nem egyszer a nehéz és viszontagságos események középpontjába kerülne. Élénk élet lüktetett kebelében már azért is, mert ezidőtájt megyei székhely volt; mely helyzetéről és ezzel összefüggő szerepéről külön fejezet számol be. Belső történetének részei: a népességi viszonyok gazdag táblázatokkal kísért ismertetése; egyháztörténet, melyben többek között a bibliafordító Károli Gáspár életének egy eddig ismeretlen szakát, tállyai lelkészkedését deríti ki, melyben Göncz nevezetessége, hogy Szenczi Molnár Albert látogatta iskoláját, s hogy a XVII. század második felében menekült sárospataki gimnáziumnak hajlékot adott. A Göncz jogéletéről szóló, erős jogászi érzékkel megírt fejezet, mely a népességgel foglalkozó után a legterjedelmesebb, a monografia-irodalomban ily formájában szinte újszerű és követésre méltó. Utoljára a gazdaságtörténetet tárgyalja s munkáját egy okleveles függelék és műve tartalmának németnyelvű kivonata zárja be. Mindezekről kimerítőbb ismertetés hosszúra nyúlna. E folyóirat olvasóit közelebbről a birtoklástörténeti viszonyok fogják érdekelni.
A honfoglalás előtt s még után is egy darabig lakatlan Gönczöt a XII. század közepén németek alapítják. Német jellegét az egész középkoron át megőrizte. 1219-ben említtetik először. A XIII. században Abaujvár tartozéka, melyet V. István a Forray-család ősének, Csete fia Aladárnak adományoz. III. Endre alatt már az Aba-nemzetségbeli Amadék egyik főfészke; de a rozgonyi csata (1312) után a Drugetheké lesz. Az Amadék által épített Gönc vára a XIV. században bekövetkezett pusztulásáig királyi tulajdon. A város a XIV. század második felében a Pelsőczi Bebekek (Vajdafiak) birtoka; 1460 után a királyé, s 1490 körül a Zápolyai-család kezére jut, bár a Bebekekkel rokon Csetnekiek is igényt tartanak rá. Zápolyai István 1499-iki végrendelete értelmében a szepesi káptalanra száll; de csak a mohácsi vészig marad kezén, mert I. Ferdinánd abban a téves hitben, hogy Gönc az ellenséges Zápolyai tulajdona, a várost 1527-ben Szepes várával együtt Bethlenfalvi Turzó Elek országbírónak adományozta. Ez aztán körülbelül kétszázados pernek lett szülőanyja, mely azonban végeredményében a Ferdinánd által teremtett helyzeten nem változtatott. 1536-tól János király kezén Czéczey Lénárd kassai kapitány hatalma alatt áll. 40Midőn 1552-ben ismét Ferdinándhoz kerül, ez bizonyos tartozások fejében előbb Perényi Gábor tárnokmesternek, majd röviddel utóbb örökáron Ruszkai Dobó István erdélyi vajdának, az egri hősnek adja oda, amit a régi adományosok, a szepesi káptalan és Turzó Szaniszló tiltakozása követ. A hosszú per első fázisa a Turzók javára dől el és Göncz kihalásukig (1636) birtokukban marad. Utánuk rokonsági kapcsolat révén, III. Ferdinándtól nyert adományozással megerősítve a Csákyak lesznek és maradnak földesurai a legújabb időkig. Az utolsó Turzó, Mihály, nővérének Zsuzsánnának leánya, Forgách Éva, ugyanis gr. Csáky István szendrői főkapitány felesége volt. 1695-ben a család a várost zálogba adja a kassai nemesi konviktusnak, melytől több mint három évtized multán gr. Csáky Imre bíboros váltja vissza.
A nemesség a XIV. században kezd Gönczön nagyobb tért foglalni. De amily szívesen telepszik itt meg ez, éppoly kevéssé fogadja örömmel a polgárság mint a város terhei alól magát kivonni törekvő elemet. Róla a régebbi időkből Iványi két összeírást közöl. Elsőnek egy 1665-iki részlegest, melynek becsét emeli, hogy a neveknél a nemesség megszerzésének módját is említi. Ez 31 nemest sorol fel. Megjegyezzük azonban, hogy korábbi, 1646-ból való, a megye által foganatosított összeírás is ismeretes (Tört. Közlemények Abauj-Torna vm. és Kassa multjából. I. évf. 211. l.). Ebben Gönczön 20 nemest jegyeznek fel. A másik, ezúttal teljes összeírás 1691-ben kelt s 83 nemest sorol fel. E feltűnő számbeli ugrás nem tisztán a nemesi családok újabb gyarapodására, hanem a korábbi összeírások hiányosságára is vezetendő vissza. A szatmári béke után számuk feltünően megcsappan s csak a XVIII. század végéig emelkedik ismét magasabbra: 54-re. Jogi helyzetükről a Göncz város régi jogéletét tárgyaló fejezetben esik bővebben szó.
A mű anyaga, beosztása, kidolgozása és tárgyalásának módszere hasonló monografiák számára – nyugodtan állíthatjuk – irányt jelöl meg. Sokszor apró, sőt jelentéktelennek mondható részletek leírásán s a néhol előforduló ismétléseken is csak a felületes olvasó akadhatna meg, mert hasonló, kisebb területre utalt monografiáknál a kép teljessége és az összefüggés megóvása érdekében gyakran elkerülhetetlenek.
A debreceni Tisza István Tudományos Társaság honismertető bizottságát és kiadványainak szerkesztőjét elismerés illeti, hogy Göncz pusztuló levéltárát oltalmába vette s e régi mezőváros történetének megírását elhatározta. És szerencsés volt választása, midőn utóbbit dr. Iványi Béla alapossághoz szokott, szakavatott tollára bízta.
Czobor Alfréd.
