Ady Endre: A Hágár oltára
Elsőfű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négyéves koromban
Száz-arcú Hágár előtt.
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.
Szeréna, Zsóka, Trud és Irén,
Irma s az ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén.
Behúnytam a szemem és szivem:
Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még
Perditákon senki sem.
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.
A kicsi, bérmáló szüzeket:
Hosszú ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.
Kiknek koszorut én most fonok.
Ím, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.
Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok,
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.