Arany János: ÖTÖDIK ÉNEK
,Az éren és nádon Miklós bujdosik vala.' |
Ilosvai |
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével: |
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.
Magát jobba-jobban a nádasba fúrta:
De mintha kötéllel vonták volna hátul,
Nem birt elszakadni az édesanyjátul.
Vissza-visszanézett: hej, pedig mi haszna? |
Mégis visszanézett, sőt meg is fordulva,
Búcsut venni indult egy kis idő mulva.
Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.
Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott, |
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára, |
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényben.
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni, |
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.
Messze az avasba esik a vadállat, |
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja, |
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós ? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága, |
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordult körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve, |
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne, |
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.
Távolabb fekütt az anyjok, meg a párja; |
Hidegen tekintett a rét fenekébe,
Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe.
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni, |
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára ?
Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészen:
Fészkit oltalmazza a mezőnek vadja,
Ki nem ingerelte, azt meg nem támadja.
Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre, |
Akkor is barmoknak tizedelve nyáját,
Megkiméli mindég a maga fajtáját.
Ki mondja meg neki: mért tör életére?
Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?
Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?
Hátha annak, aki szomjuhozza vérit, |
Vagy talán emberben tartósabb a pára,
És azért nincs Györgynek végső éjszakája?
Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot.
Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszuért kiált fel az egek egére.
Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet, |
Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,
Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát.
Hirtelen felállott s a vadakhoz lépe,
Gyorsan fölvetette őket a vállára,
Úgy indult veszélyes éjjeli útjára.
Ment nagy sebbel lobbal a nád erdejében, |
Hátul a két farkas csüngött a sarkáig,
Vissza sem tekintett az anyja házáig.