Babits Mihály: A REPEDT HARANG
A REPEDT HARANG
Oly édes-keserű a téli éjeken
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából.
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából.
Óh, boldog a harang, kinek érctorka ép,
ki, noha már öreg, erőben és vidáman
önti maga körül híven a szent zenét,
mint vén vitéz, aki fennvirraszt sátorában.
ki, noha már öreg, erőben és vidáman
önti maga körül híven a szent zenét,
mint vén vitéz, aki fennvirraszt sátorában.
Az én lelkem repedt; s ha néha éjjeli
unalmát fázva vágy hangokkal tölteni,
olykor olyan nyögő és gyönge hangot ad csak,
unalmát fázva vágy hangokkal tölteni,
olykor olyan nyögő és gyönge hangot ad csak,
mint hörgő sebesült, akit magára hagytak
egy hulladomb alatt, vértóban, s ott veszett,
egyhelyben, iszonyú erőlködés között.
egy hulladomb alatt, vértóban, s ott veszett,
egyhelyben, iszonyú erőlködés között.
