Csokonai Vitéz Mihály: A dél
A dél
Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
Alusznak még magok a híves szellők is:
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
Hol e néma fáknak sírva énekelem,
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
Melyen rám csillámlott Rózi szempillája,
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;
Égek, s égésimet orcámon mutatom;
Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen;
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:
Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
Jupiter is mikor essőzik legjobban,
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?
S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám
Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba,
Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet,
Pedig tám a kegyes szerelem nevembe
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
| Egyenesen omlik lefelé súgára. |
| Felforrott az egész természet merevűl. |
| Híves árnyékjokban kérődzve pihennek. |
| Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról. |
| Oltja szomját a hűs forrás vize mellett. |
| Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel. |
| Széjjel az illatos rétek között dongnak. |
| Zeng a csörgő prücsök a nap melegében. |
| Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. |
| A hévtől elaszott fűveknek szárain. |
| A dél forró heve elől félre mennek. |
| Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is. |
| Melyek a levelek alól kiugranak, |
| Mint égeti mellyem a forró szerelem. |
| Melyen legelőször lobbant fel szívembe, |
| S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája. |
| Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam. |
| Minden könyörgésem rá nézve hasztalan. |
| De az orvoslásra őtet nem hajthatom. |
| Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen. |
| Ennyi kínaimnak lehetne határa! |
| Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem, |
| E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből. |
| Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket |
| Most szívem Ily szörnyű tűzbe ne lángolna. |
| Hogy aki mást éget, maga jeges légyen? |
| Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik. |
| Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok. |
| És lángokkal égvén vizet áraszt mégis. |
| Lángozó villámja mindíg akkor lobban. |
| Holott ő a legfőbb istenség az égbe? |
| Félre az eszemből, oskolai kétség! |
| Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem! |
| Előtte könyörgést tészek s térdre esek. |
| Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt. |
| Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. - |
| Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene! |
| S belé az Alektó vad szívét űltetted. |
| Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám. |
| Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. - |
| S e lelketlen fáknak mondom keservemet; |
| Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe. |
| Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek. |
