József Attila: [TÖREDÉKEK]
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.
havazik gondolkodva most -
kérdezem hát, ha nem tudom:
követ tépjek, vagy papirost?
a síkló, soknyákú, kegyenc -
kékorru katonák között
polgár vagyok-e, vagy fegyenc!
bús másolását vállalom
Megfogott egy marék bolhát
A vásártéren sátrat ütnek, vernek
egy roskadozó deszkapolc előtt.
én játszom.
napsugár elől Kazamata, -
fogaim közt leng a zamata.
ha meg-megcsillantják a tünde kedvet
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitüzöm jeletek, -
csirkefogók! Nem játszom veletek!
tátott hátadba hulljon bé a hó
idestova másfél esztendeje már.
hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.
deresen hüvöslő drótköteleken.
Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.
ki száz karajt ád el, mig egyet keres
lucskos padon háltam, harmatos füvön.
nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.
Kis, zsiros hajuk a sipka alól
előkanyarul vizesen
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.
mikor meglátta a moslékos vályut.
Már rálépett a lábomra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél.
még nyikorgó törzseken gördül tova.
Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elő a dolgozók sora.
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek?
a dolgozók finom fém-államát -
mint bérházon az énekszó, belülről a jel,
darabos arcukon úgy suhan át.