Somlyó Zoltán: AZ INDULÓ MÁR ÉBREDEZ A DOBBAN...
AZ INDULÓ MÁR ÉBREDEZ A DOBBAN...
... Most már sosem lesz könnyebb életem,
most már csak egyre torlódnak a gondok...
Most már csak mindent még rosszabbra rontok...
most már csak egyre torlódnak a gondok...
Most már csak mindent még rosszabbra rontok...
A nagybetegre nincsen enyhülés -
már megbékélten bámulja a holdat...
Nem tesz csudákat már a kámforoldat...
már megbékélten bámulja a holdat...
Nem tesz csudákat már a kámforoldat...
Már elsötétítették a szobát...
és furcsa csönd van, még a légy se rebben...
Csak a vér zokog még az árva sebben...
és furcsa csönd van, még a légy se rebben...
Csak a vér zokog még az árva sebben...
Még vannak, kikben él még a remény:
egy asszony... meg egy fiú... s egy leányka -
piros pontok a fekete talányba...
egy asszony... meg egy fiú... s egy leányka -
piros pontok a fekete talányba...
De egymás felé hajlik már kezem
s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére
ráfreccsent már az éj fekete vére...
s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére
ráfreccsent már az éj fekete vére...
Virágok közt szerettem élni én
és körüldíszítettek csupa gazzal.
Csak hazugsággal és semmi igazzal...
és körüldíszítettek csupa gazzal.
Csak hazugsággal és semmi igazzal...
Nem kérdezek már és nem felelek.
A titkomat ki tudja nálam jobban!?
Az induló már ébredez a dobban...
A titkomat ki tudja nálam jobban!?
Az induló már ébredez a dobban...
