Szenci Molnár Albert: XCII. ZSOLTÁR
Háláadás az Istennek gondviseléséről.
Ékes dolog dicsérni,
Uram, fölségedet,
És az te nevedet
Énekvel magasztalni,
Hogy ember áldja reggel |
És igazságodat
Dicsérje minden éjjel.
Lantban és hegedőben
És szép cimbalmokban,
Hangos citerákban,
Dicsértessél zengésben.
Dolgaidon örvendek |
Kezednek csudáján
Örömömben éneklek.
Sok és nagy csudálatos
Te cselekedeted,
Mélség bölcseséged,
Beszéded drágalátos:
Ez dolgot az esztelen |
És meg sem tekinti,
Hogy ez miképpen legyen:
Hogy az gonoszok nőnek,
Mint az fű az mezőn,
Virágoznak szépön
Az sok istentelenek.
Hogy örökké essenek |
Te vagy, örök Isten,
Fölötte mindeneknek.
Mert ím az hitetlenek
Az te ellenségid,
Minden gyűlölőid
Szörnyűképpen elvesznek.
Szarvamat fölemeled, |
Hogy én vigadhassak,
Én Istenem, tebenned.
Megkenik én fejemet
Zöldellő olajval,
Hogy diadalomval
Lássam ellenségimet.
Végre én füleimmel, |
És gyűlölőimről,
Új hírt hallok örömmel.
Virágoznak az hívek,
Mint az szép pálmafák,
És mint az cédrusfák,
Kik az Libanon nőnek.
És az Úr hajlékában |
Szépen virágoznak
Az Isten tornácában.
Hogyha megőszülnek is,
De mindazonáltal
Nagy szaporasággal
Gyümölcsöt hoznak mégis.
Hogy igazságát híven |
Az én Istenemnek,
Kiben hamisság nincsen.