Tompa Mihály: A SEBZETT SZARVAS.
Párád fogy és erőd enyész el
A vérben, mely rólad csorog ...!
A rengeteg mélyébe szállj! - hol
Futót, ösvényt elrejt s palástol
Az inda, lomb s a völgy-torok.
Fellegverő fákkal benőve,
Tied zöld fűvel a halom;
Ott délcegen iramva, majdan
A tiszta kútfő várt az aljban ...
- Mily szép, szabad birodalom!
A zord ember sziven ver által;
Lesből, gyáván halált okoz ...
S hogy a tettnek meglégyen ára:
Tenvéred hívja árulásra,
Az elhullt cseppeken nyomoz.
Hadd tépje a düh, nyomja szégyen,
Mely füstbe ment reményt követ;
Mulj el, halj meg, ha véged itt van ...
De végórád- és kínaidban
Ne lásson hasznot, örömet!
És felrakat sok drága étket:
Szived ne lássa asztalán!
S hogy győzelmét hirdetni tartsa:
Ne függjön főd roppant agancsa
A fegyveres háznak falán!
Igya el a föld keble véred!
Fedjen be a hulló levél ...!
S mely hulládat körűl-csicsergi:
Csak a madár, - s más senki, senki
Ne tudja meg, hová levél!