Az erdélyi fegyvermívesség
Az erdélyi fegyvermívesség
1541-ben Magyarország három részre szakadt. Ez egyben azt jelentette, hogy a fejlődés a Felvidéken és Erdélyben is külön úton haladt. Főúri társaságunk egyik nagy csoportja az erdélyi udvar körül tömörült, s másfél évszázadon át részben a Nyugat, részben pedig a Kelet felé hajló ízlésének kifejtésére módot talált. A folyamatosan tartó megrendeléseik nyomán művészi központok alakultak ki, ahol a mesterek magyarok voltak vagy magyarrá lettek, és sajátos erdélyi ízű remekeket alkottak. Az európai stílusváltozások a művészt és a főurat vagy a gazdag polgárt egyaránt befolyásolták. Az aranyozás különféle nemei, a filigrános technika széles köre, több régóta dívó, s a néhány akkoriban feltalált zománcozási mód, a drágakő, korall és gyöngy, s megannyi hatásos díszítési eszköz közül egy sem hiányzott az ügyes művész szertárából. Voltak, akik a külföldi mintákat követték, egyesítve a magyar és keleti motívumokat, hogy versenytársak lehessenek a hazai és távoli piacokon. A tárgyakat rájuk vésett bölcs mondások, intő szavak, esetenként a megrendelő családi címere rendkívül változatossá teszik. Az alkotások bámulatosan gazdag képzelőerőről és a jelképek iránti nagy előszeretetről tanúskodnak. Sok művész a bibliához, a keresztény legendák alakjai felé fordult témáért. Ezek között jelentős szerepet kapott Noé bárkája, Szent György vagy a gyermekét tartó Mária. A mesterek a szobrászati vagy dramatikus hatást opálok, gyöngyök diszkrét fényével, smaragdok, rubinok, zafírok erős színhatásával vagy a szerencsésen kiválasztott nemes keleti fákkal, elefántcsonttal és a sokszínű kövekkel versenyző zománcokkal érték el. Szfinxek, amorettek, szirének, szárnyas lovak, sárkányok, tengeri kígyók, kagylón csónakázó Vénuszok, kígyóhajú medúzafejek, körbetáncoló gráciák, bőségszaruk, a dőzsölő Bacchus, oszlopfők, koszorúk, hangszeres trófeák, és az ezer és egy alakban megjeleníthető női test virágok, indák közé fonva, vonalak közé szőve egészében alkalmas volt a csontfaragó művészek és a fegyvert gyártó ötvösök gondolatvilágának kifejezésére.
A 16-17. században általában is, de Erdély területén különösen nem csupán valami esetleges divatot szolgált a fegyveripar, hanem egy nemzet szellemi életének fontos és elmaradhatatlan kiegészítője lett. Nemcsak tárgyakat produkált, hanem nemzeti szellemet, gondolkodási módot is. Bár ipar volt, a művészetekkel egyenlő rangra emelkedett.
Pálffy Miklós győri kapitány félvértje, 16. század
Keréklakatos karabélyok. A két szélső Noét és a bárkába vonuló állatseregletet ábrázolja. A középső gyöngyházbetétekkel gazdagított, 17. század
Kemény János erdélyi fejedelem pallosa és szablyája, 17. század
