A “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet (1945. március 6. – 1945. március 15.)
171A “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet (1945. március 6. – 1945. március 15.)
1945 februárjában a nyugat-magyarországi hadszíntéren a német hadvezetés a Dunántúl keleti részét és Budapestet megszálló szovjet 3. Ukrán Front ellen nagyméretű támadást tervezett. Ennek célja a Dunántúlon lévő nyersanyagforrások (kőolaj, bauxit, mangán), élelmezési javak és a felvonulási terület biztosítása, valamint a szovjetek további nyugati irányú előretörésének megakadályozása volt. Mindezt egy offenzíva keretében azáltal akarták elérni, hogy a német–magyar csapatok a Duna nyugati partján tartott nagy kiterjedésű szovjet hídfőt felszámolják, a Velencei-tó keleti előtere és a Dráva torkolata között előrenyomulnak a Duna vonalára, majd Dunapentelénél, Dunaföldvárnál és Bajánál hídfőket foglalnak el. A hadműveleti terv, amelynek első változata már 1945. január 28-án “Operation Süd” (Déli Hadművelet) néven látott napvilágot, végül a “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) fedőnevet kapta.
A támadás súlyponti csoportosítása az ardenneki offenzívában súlyos veszteségeket szenvedett és utána lassú ütemben újra feltöltött 6. (SS-) páncéloshadsereg lett. A német szárazföldi haderő 6. páncéloshadseregét 1944 őszén kezdték szervezni. Az új hadsereg elnevezése már a kezdetekkor sem volt egyértelmű. A Wehrmacht főparancsnokságának vezetési törzse a “6. páncéloshadsereg” vagy egyszerűen a “6. hadsereg” szervezéséről beszélt, s csak 1944. november 8-tól használta következetesen a “6. páncéloshadsereg” nevet. A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplójában található bejegyzés szerint a hadsereg elnevezése 1945 januárjától “6. SS-páncéloshadsereg” lett. A Waffen-SS köreiben viszont már 1945 januárja előtt is ezt a változatot használták. Georg Maier, a páncéloshadsereg 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje szerint mindkét elnevezés egészen a háború végéig hivatalos maradt, de a magyarországi harcokról írott vaskos munkájában – ahogy Dél Hadseregcsoport hadinaplójában is – a “6. páncéloshadsereg” formát használja. Részünkről a legszerencsésebbnek a két forma “ötvözetét” tarjuk, s ezért “6. (SS-) páncéloshadsereg” elnevezést alkalmazzuk.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg csapatainak még Magyarországra csoportosításuk előtt, illetve a szállításuk alatt – felsőbb parancsra – el kellett távolítani az alakulataik nevét feltüntető, bal zubbonyujjuk alsó részén viselt úgynevezett karcsíkjaikat (Ärmelstreifen). A járművekre festett harcászati jeleket is lemázoltatták, mivel ezek alapján a szovjet felderítés beazonosíthatta volna az alakulatokat. A titoktartás miatt a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatai zászlóaljakig bezárólag fedőneveket viseltek. A támadásban részt vevő német alakulatok felfedése azonban hamarosan megoldódott. Miután a hadsereg I. SS-páncéloshadteste korábban részt vett a garami szovjet hídfő felszámolásában, a szovjetek a foglyul ejtett SS-katonák kihallgatása során rájöttek, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg egységeivel van dolguk. A tervezett dunántúli offenzíva ezzel elvesztette a meglepetés erejét. A 6. (SS-) páncéloshadsereg SS-egységeinek összlétszáma – az I. és II. SS-páncéloshadtest állományával együtt – 1945. március 1-jén 81 ezer 400 fő volt. Ebben a számban azonban a nyolc héten belül gyógyuló sebesültek és betegek, valamint a négy héten belül eltűntek is benne foglaltattak. A hadsereg parancsnoka Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführer, a Waffen-SS vezérezredese volt, akinek – ugyan katonai ismeretei meglehetősen hiányosak voltak – katonái előtt mégis volt tekintélye. A csapatokat valójában a hadsereg vezérkari főnöke, Fritz Kraemer SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya irányította.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg a 3. Ukrán Front védelmének kettévágása céljából a főcsapását Dunapentele, Dunaföldvár és Szekszárd irányában mérte volna. A Balaton és a Velencei-tó között felvonuló német páncéloshadsereg jobbszárnyát a 3. és 4. lovashadosztállyal, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály felével és a szintén magyar 20. rohamtüzérosztállyal az I. lovashadtest biztosította. Középen a Sió-csatornán való átkelés céljából az I. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe tartozó 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok a Sárvíz-csatornától nyugatra indítottak támadást. A hadtest alárendeltségében volt a magyar 25. gyaloghadosztály másik fele is. A balszárnyat a II. SS-páncéloshadtest 2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztálya, valamint 23. páncélos- és 44. Hoch und Deutschmeister birodalmi gránátoshadosztálya fedezte volna, és előrenyomulását Dunaföldvár felé határozták meg. A hadtest SS-csapatainak zöme azonban a támadás megkezdéséig nem érkezett be. A 6. (SS-) páncéloshadseregnek a hadművelet megindulásakor 303 bevethető harckocsija, ebből 114 Panther és Tiger, valamint 132 rohamlövege, illetve vadászpáncélosa, vagyis összesen 435 harcképes páncélosa volt. A hadsereget a 403. népi-tüzérhadtesttel, egy utászzászlóaljjal, egy hidászzászlóaljjal, és négy hadihíd-oszloppal erősítették meg.
A Velencei-tótól délre Balck páncélos tábornok 6. hadseregének III. páncéloshadteste, benne az 1. és 3. páncélos-, s a 356. gyaloghadosztállyal, illetve az 509. nehézpáncélos-osztállyal mintegy 121 bevethető, ebből 32 Tiger B harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel keleti irányban, a Váli-víz felé támadott volna. A hadsereg többi hadosztálya – beleértve a IV. SS-páncéloshadtest erőit is – a Velencei-tó és a Duna között védelemben maradt. A Frühlingserwachen hadművelet Balaton és Velencei-tó közötti főcsapásának végrehajtására a Dél Hadseregcsoport a páncélosokon túl szovjet adatok szerint 140 ezer katonát, 3200 löveget és aknavetőt vont össze. A német 4. légiflottának mintegy 850 repülőgépe volt.
A Balaton és a Dráva között a 2. páncéloshadsereg (Angelis tábornok) LXVIII. hadteste az SS 13. hegyihadosztályával, a 71. gyaloghadosztállyal, az 1. népi-hegyihadosztállyal, a 16. Reichsführer SS SS-páncélgránátos-hadosztállyal, a 191. rohamlövegdandárral, a 261. rohamtüzérdandárral, az 1222. páncélvadász-századdal és két páncélvonattal, XXII. hegyihadteste pedig a 118. vadászhadosztállyal, a 92. gépkocsizó páncélgránátos-dandárral és egy páncélvonattal Nagybajom körzetéből, a Kutas–Nagyatád terepszakaszról készült fel az “Eisbrecher” (Jégtörő) hadművelet végrehajtására, vagyis a Kaposvár és Szekszárd felé való előrenyomulásra. 172A 2. páncéloshadsereg mindössze 70 bevethető rohamlöveggel és vadászpáncélossal rendelkezett. A hadseregnek a Drávától délre harcoló német E Hadseregcsoport (Alexander Löhr vezérezredes) LXXXXI. különleges hadtestével, benne a 967. erőd-dandárral, a 104. vadász-, 297. gyaloghadosztállyal, az 5. és 18. SS-rendőrezredből álló Fischer hadosztállyal és a Luftwaffe 11. tábori hadosztályával kellett együttműködnie a Szaporca és Babocsa közötti szovjet–bolgár erők megsemmisítésében. A LXXXXI. hadtest a “Waldteufel” (Erdei Ördög) fedőnevű hadművelet keretében Mohács felé támadott volna, miután Alsó-Miholjác és Valpó körzetében átkelt a Dráván.
Mint már utaltunk rá, a szovjet 2. és 3. Ukrán Front február 17-én parancsot kapott, hogy készüljön fel a bécsi hadászati támadó hadművelet végrehajtására, amelynek megindítását március 15-ére időzítették. Időközben azonban a garami hídfő elleni német támadáskor a szovjet felderítés felfigyelt a 6. (SS-) páncéloshadsereg két SS-páncéloshadosztályának jelenlétére, és a Dunántúlon is jelentős erőösszpontosítást észlelt.
Február 20-ra a szovjetek tisztázták a német csoportosítások lehetséges feladatait. Aznap Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnoka elrendelte, hogy a front csapatai az előzőleg előkészített védelmi terepszakaszokon tartóztassák és morzsolják fel a támadók erejét, majd a német csapásmérő csoportosítás végső megsemmisítésére és sikernek a bécsi irányba való kifejlesztése céljából menjenek át támadásba. A védelmet március 3-ig kellett kiépíteni. A 3. Ukrán Front korábbi harcokban jelentősen meggyengült csapatai öt összfegyvernemi és egy légi hadsereggel, azaz 37 szovjet és hat bolgár hadosztállyal, két harckocsi-, egy gépesített- és egy lovashadtesttel, 407 ezer katonával, 6890 löveggel és aknavetővel, 407 harckocsival és önjáró löveggel, valamint 965 repülőgéppel rendelkeztek. A lövegek és aknavetők állományába 339 rakéta-sorozatvető, 1178 ZISZ–3 76, 2 mm-es és 36 BSZ–3 100 mm-es ágyú is beletartozott.
A szovjet front kétlépcsős hadműveleti védelmet épített ki. Az első lépcsőben helyezkedett el a 4. gárdahadsereg, a 26. és 57. összfegyvernemi hadsereg, valamint a bolgár 1. hadsereg. A második lépcsőben a 27. hadsereg készült fel a védelemre. A 4. gárdahadsereg (N. D. Zahvatajev altábornagy) 20., 21. és 31. gárda-lövészhadteste, valamint 1. gárda-megerődített körlete a Gánt–Zámoly–Agárd–Seregélyes (utóbbi kizárva) terepszakaszon, 39 km szélességben és 30 km mélységben kétlépcsős védelmet épített ki. Az első lépcsőben két lövészhadtest és egy megerődített körlet, a második lépcsőben három lövészhadosztály helyezkedett el.
A német főcsapás irányában védő szovjet 26. hadsereg (N. A. Gagen altábornagy) 30., 135. és 104. lövészhadteste, valamint 21. lövészhadosztálya összesen 10 lövészhadosztállyal, egy ágyús-, egy tarackos-, és egy könnyű tüzérdandárral, két aknavető-, két páncéltörő tüzérdandárral, három tüzér- és aknavető-ezreddel, benne összesen 1213 löveggel és aknavetővel rendelkezett. Ezen csapatok Zamárdi és Seregélyes között, 44 km szélességben, de csak 10-15 km mélységben építették ki védelmüket. Az első védőövben hat, a másodikban – a hadsereg közepén és balszárnyán – pedig négy hadosztály szállta meg az állásokat. A hadsereg jobbszárnyán, a második védőövben Szolgaegyház–Nagylak körzetében a 18. harckocsihadtest rendezkedett be. Fegyverzetébe és harcjármű-állományába 42 T–34 harckocsi, 12 SZU–76, 16 ISZU–122 és hat ISZU–152 önjáró löveg tartozott.
A 27. hadsereg (Sz. G. Trofimenko altábornagy) 35. gárda- és 37. lövészhadteste a 26. hadsereg mögött, s a Velencei-tó és Dunapentele között a hadsereg-védőövet szállta meg. A hadsereg 33. lövészhadteste Kiskunlacháza körzetében a Duna keleti partján összpontosult.
Az 57. hadsereg (M. Ny. Sarohin altábornagy) 6. gárda- és 64. lövészhadteste, 19 T-34 harckocsival rendelkező 32. gárda-gépesítettdandára, valamint 3. és 53. motorkerékpáros-ezrede a Zamárdi–Balatonkeresztúr–Ötvöskó–nyi–Kadarkút terepszakaszt védte. A hadsereg főerőit Balatonkeresztúr és Ötvöskónyi között, 60 km-es arcvonalszakaszon összpontosította. Ezt a vonalat a 6. gárda- és a 64. lövészhadtest védte. A Balaton déli partját a 252. különleges (kétéltű) gépkocsi-zászlóalj, valamint egyenként 10-10 T–34 harckocsival vagy SZU–85 önjáró löveggel a 3. és 53. motorkerékpáros-ezred védte. A 32. gárda-gépesítettdandár Osztopán körzetében a hadsereg tartalékában állt. Az 57. hadsereg később megkapta a 104. gárda-lövészhadosztályt is. A hadsereg páncélelhárító körlete Kaposvár körzetében volt, s egy páncéltörő tüzérezredből szervezték. Ugyancsak itt helyezkedett el a 21 SZU–76 önjáró löveget és egy T–34 harckocsit számláló 864. önjáró tüzérezred, valamint a hadsereg mozgó zártelepítő osztaga is. A szovjet 57. hadseregtől balra a Dráva folyóig a bolgár 1. hadsereg (V. Sztojcsev altábornagy) 3. hadtestének 8., 10., 12. és 18. gyaloghadosztálya, 4. hadtestének 3. és 11. gyaloghadosztálya, valamint az 1. önálló harckocsi-zászlóalj, két hadsereg-közvetlen páncéltörő tüzérosztály és egy önálló légvédelmi tüzérezred helyezkedett el.
A 3. Ukrán Front tartalékában Lovasberény körzetében 20 T–34 és egy ISZ–2 harckocsival, illetve hét ISZU–122 önjáró löveggel a 23. harckocsihadtest, Dunaföldvártól északra pedig 47 M4A2 Sherman harckocsival és 17 SZU–100 önjáró löveggel az 1. gárda-gépesítetthadtest csoportosult. A hét T–34, kettő M4A2 Sherman és egy zsákmányolt német harckocsival, s nyolc SZU–76 önjáró löveggel rendelkező 5. gárda-lovashadtest Sáregres–Pincehely között, a 84. lövészhadosztály Dunaföldvár körzetében, a 63 SZU–100 és három SZU–76 önjáró löveget és két T–34 harckocsit számláló 208. önjáró tüzérdandár pedig Dunapentele északi előterében összpontosult a front védelmi terepszakaszán belül. Itt helyezkedett el további hat tüzérdandár és három aknavető-ezred is.
A szovjet 3. Ukrán Front védelmét alapvetően a kurszki páncéloscsata tapasztalatai alapján építette ki. A balatoni védelmi rendszer mégis eltért a kurszkitól, elsősorban a kiépítésére rendelkezésre álló idő és a mélységbeli tagozódás tekintetében. A front törzse okult a január–február folyamán megvívott Székesfehérvár környéki páncélosütközetek súlyos szovjet veszteségeiből is. Tolbuhin marsall ebből kifolyólag elrendelte, hogy a védelmi ütközetet a megszállt állások megtartásáért front- és hadsereg szintű ellencsapások végrehajtása nélkül kell megvívni és ellenlökéseket is csak kivételes esetekben szabad végrehajtani.
A védelmi rendszert a szovjetek alapvetően páncélos-172csoportosítások tömeges csapásának visszaverésére készítették fel, ezért – főleg a harcászati mélységben – jelentős műszaki munkákat végeztek el. Minden arcvonal-kilométerre átlagosan 700-750 harckocsi elleni és 600-690 élőerő elleni akna jutott, de a főcsapás irányában, a 26. hadsereg peremvonala előtt km-ként 2700 harckocsi elleni és 2900 élőerő elleni aknát telepítettek. A páncélelhárítás rendszere helyhez kötött páncélelhárító támpontokra, csomópontokra és körletekre, valamint manőverező páncéltörő tüzértartalékra és mozgó zártelepítő osztagokra épült. A páncéltörő tűzrendszerbe a páncéltörő ágyúkon kívül bevonták a tábori és légvédelmi lövegeket, a harckocsikat és önjáró lövegeket is. Ez utóbbiak jellemzően álló helyzetből vezetett tűzzel vették fel a harcot a német páncélosokkal. A 4. gárda- és 26. hadsereg sávjában 66 páncélelhárító körletet hoztak létre, ezek 70 százaléka a védelem harcászati mélységében volt. Egy ilyen körlet általában egy páncéltörő tüzérosztály vagy tüzérezred 8-16 ágyújából, valamint 8-16 páncéltörő puskából állt, amelyeket helyenként páncélosokkal, légvédelmi lövegekkel, illetve aknákkal felszerelt műszaki alegységekkel is megerősítettek. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjai – egyenként három-öt páncéltörő ágyú, egy-két harckocsi vagy önjáró löveg, egy páncéltörőpuskás-szakasz és egy aknavető-szakasz – közül a főirányban védő zászlóaljaknál kettő-hármat páncélelhárító csomópontokban egyesítettek. A szovjet erők arra kaptak parancsot, hogy a harckocsik 600-800, a közepes és nehéz SZU–85, SZU–100, ISZU–122 és ISZU–152 önjáró lövegek 1000-1300, a könnyű SZU–76 önjáró lövegek pedig 200-500 méterről nyissanak tüzet a közeledő német páncélosokra. A lövészcsapatok harckocsivadász-csoportokat is szerveztek, amelyek páncéltörő puskákkal, páncélrobbantó kézigránátokkal és aknákkal voltak felszerelve. A 3. Ukrán Frontnál lövészezredtől hadsereg-szintig mozgó zártelepítő osztagokat helyeztek készenlétbe, amelyek mérete a 150 aknával rendelkező rajtól egészen a 3500-7000 aknát telepítő egy-két műszaki zászlóaljig terjedt.
A második világháború utolsó nagyobb támadó hadművelete 1945. március 6-ára virradó éjszaka az E Hadseregcsoport LXXXXI. hadtestének támadásával indult, amely tüzérségi előkészítés nélkül Alsó-Miholjác és Valpó körzetében kierőszakolta az átkelést a Dráván. A német 297. gyalog- és 104. vadászhadosztály visszaszorította a bolgár csapatokat, majd elérte Drávacsehi–Drávaszabolcs vonalát, és egy 10 km széles és öt km mély hídfőt hozott létre a folyó északi partján. A bolgár 1. hadsereg 3. és 11. gyaloghadosztálya visszavonult. A Luftwaffe 11. tábori hadosztálya Valpó körzetéből támadva a jugoszláv csapatok ellenállását megtörve március 6-án estére elérte Zsidó, Novi Bezdán és Bolmány körzetét, s ezzel egy újabb német hídfőt hozott létre. A német támadás azonban a következő napokban veszített lendületéből, a bolgár erők megszilárdították védelmüket. A németek a hídfőben bevetették az 1. kozák lovashadosztályt is, de a német 2. páncéloshadsereggel való egyesülés ezáltal sem sikerült. A szovjet 57. hadsereg március 7-én átdobta a 133. lövészhadtest 84. és 122. lövészhadosztályát a bolgár 1. hadsereg sávjába. A Drávaszabolcs irányában támadó 84. lövészhadosztály már másnap védelembe kényszerítette a német csapatokat. A “Waldteufel” hadművelet kudarcot vallott. Ennek ellenére a szovjet–bolgár csapatok csupán március 22-ére tudták teljes mértékben felszámolni a németek két drávai hídfőjét.
A német 2. páncéloshadsereg március 6-án hajnali 5 órakor, 55 perces tüzérségi előkészítés után kezdte meg “Eisbrecher” fedőnevű támadását Kaposvár irányában. A LXVIII. hadtest hat gyalogezrednyi erővel és 35-40 rohamlöveg támogatásával rohamozta meg a szovjet 57. hadsereg 64. lövészhadtestének védelmét. A szovjet összfegyvernemi hadsereg tüzérsége előre kidolgozott tűzterv alapján, a Vihar jelszóra 145 lövegének és aknavetőjének tüzét az arcvonal 3 km-es szakaszára összpontosította. A németek támadási üteme lelassult, de a nap második felében öt km mélyen behatoltak a 64. lövészhadtest védelmébe. Nagybajomtól keletre egy német zászlóalj megtámadta a szovjet 5. önálló lángszórós zászlóalj állásait, de súlyos veszteségeket szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni. A szovjetek a 64. lövészhadtestet másfél ezrednyi tüzérséggel, a 6. gárda-lövészhadteste pedig egy lövészezreddel erősítették meg.
Március 7-én hajnalban a német LXVIII. hadtest négy gyalogezrednyi élőerővel, 50 rohamlöveg támogatása mellett a Nagybajom–Jákó terepszakaszról újabb támadást indított Balázskapuszta és Kiskorpád irányában. A 64. lövészhadtest és az alárendeltségébe tartozó bolgár 12. gyaloghadosztály elszánt ellenállást tanúsított, de a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály erői elfoglalták Balázskapusztát.
Március 8-án a LXVIII. hadtest támadása szinte semmit sem haladt. A Balázskapusztán védelembe átment 36/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj aznap reggelig három, zászlóalj erejű szovjet támadást vert vissza, amelyeket 30 harckocsi támogatott. A németek ezen harcok során három T–34 páncélost tettek mozgásképtelenné, egyet pedig zsákmányoltak. A 36. SS-páncélgránátos-ezred, a 16. SS-páncélososztály és a 16. SS-páncélos-felderítőosztály Balázskapuszta körzetében újabb támadásra készült, hogy birtokba vegye Juhászlak-tanyát, valamint a 175-ös és 179-es magassági pontokat. A 10 óra 10 perckor indult támadás során a 36/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj estig a 174-es magassági pontnál 400 méterre megközelítette a Nagybajom–Kaposvár műutat, és itt védelembe ment át. Éjszaka a szovjetek a 174-es magassági pontot visszafoglalták és a 36/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljat Juhászlak-tanyáig vetették vissza. Másnap a 36. SS-páncélgránátos-ezred a Juhászlak-tanya–Mészáros-domb–Balázskapuszta vonalon védelmi állást foglalt el. A szovjeteknek sikerült kissé visszaszorítani a németeket. Napközben az SS-páncélgránátosokat a 118. vadászhadosztály erői váltották le.
Március 10-én az átcsoportosított 16. SS-páncélgránátos-hadosztály 10 óra 30 perckor a 71. gyaloghadosztály részeivel közösen Kutas–Jákó terepszakaszról déli irányban azzal a céllal indított támadást, hogy a bolgár csapatok arcvonalán gyenge pontot találjon. A támadást a német 10. csatarepülő-ezred Focke-Wulf Fw 190 repülőgépei is támogatták. A támadó németek estig a kezdetben elszánt bolgár ellenállást és ellenlökéseket letörve elérték a Beleg–Szabás–Kisbajom–Jákó déli része vonalat.
174Március 11-én reggel 7 órakor a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj, valamint a 36. SS-páncélgránátos-ezred egy része a 16. SS-páncélososztály rohamlövegeivel felkészült, hogy folytatja támadását Nagykorpád felé. A szovjet tüzérség tűzcsapást mért a német kötelékekre, mire azok elálltak a támadástól. Délután 13 órakor a 71. gyaloghadosztály egy gránátos-ezrede megkezdte a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály részeinek leváltását. Az SS-hadosztályt Marcali nyugati körzetébe csoportosították át egy újabb támadás céljából. Március 12-én a hadosztály Szabás és Kisbajom körüli állásait a 71. gyaloghadosztály vette át. Az SS-csapatok elindultak újabb bevetésük helyszíne felé.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg I. lovashadtestének előretörését az ádándi hídfőből a Dél Hadseregcsoport a 2. páncéloshadsereg részeinek keleti irányú támadásával akarta segíteni. A XXII. hegyihadtest parancsnoksága alatt az 1. népi-hegyihadosztálynak és a 16. SS-páncélgránátos-hadosztálynak a Marcali–Kéthely terepszakaszról ezért a Balatontól délre kellett kelet felé támadást indítania. Március 14-én hajnali 5 órakor megindult az újabb német támadás. A 16. SS-páncélgránátos-hadosztály Marcali–Boronka út mentén előretörő kötelékei a sár és a szovjet aknamezők miatt elakadtak. A Sári-csatorna két hídját a szovjetek Marcalitól keletre felrobbantották. Miután a hadosztályt részben Marcalitól délre átcsoportosították, a német támadást 14 órakor felújították. A 36. SS-páncélgránátos-ezred I. és II. zászlóalja, a 16. SS-páncélososztály, a 16. SS-páncélos-felderítőosztály, valamint a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 261. rohamtüzérdandár két rohamlöveg-ütegével Boronka felé nyomult előre. A németek Boronkától délre azonban ismét elakadtak. Csupán a 36/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak sikerült a 261. rohamtüzérdandár kilenc rohamlövegével betörnie a településre és a csatornán hídfőt kialakítania. Éjszaka azonban a szovjet 61. gárda-lövészhadosztály visszafoglalta Boronkát. Az SS-páncélgránátos-hadosztály élei Csömendtől egy km-re nyugatra álltak, s erőiket a másnapi támadás miatt ismét átcsoportosították.
Március 15-én reggel 6 órakor az SS-páncélgránátosok ismét támadást indítottak Boronka felé. Három órával később a rohamlövegek is csatlakoztak hozzájuk. A települést a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj foglalta el. A 16. SS-páncélos-felderítőosztály megszállta a Boronka–Nikla útvonaltól északra lévő erdőt, ezzel kelet felől fedezte Boronka környékét. A hadosztály-kísérőszázad, a 16. SS-páncélososztály egy százada és egy magyar csendőr-zászlóalj délről észak felé a szovjetek állásait számolta fel. Az SS-páncélgránátosok jelentős veszteségeket szenvedtek. Este 19 órakor a szovjet 61. gárda-lövészhadosztály ellenlökést indított. A németek két T–34 harckocsit kilőttek, egy harmadikat pedig zsákmányul ejtettek, de Boronka északi része (a temető) szovjet kézbe került.
A német 2. páncéloshadsereg többször is megváltoztatta főcsapásának irányát. A szovjet 57. hadsereg azonban tartalékainak, a 104. gárda-lövészhadosztálynak és a 32. gárda-gépesítettdandárnak bevetésével megállította offenzíváját. Az “Eisbrecher” hadművelet kudarcot vallott, miután március 15-ig mindössze hat-nyolc km mélységben ékelődött be a szovjet–bolgár csapatok védelmébe. A németek március 25-ig gyenge erőkkel még folytatták a támadást, de ennek már különösebb jelentősége nem volt.
A “Frühlingserwachen” hadművelet március 6-án reggel 4 óra 30 perckor vette kezdetét. A német 6. (SS-) páncéloshadsereg és a 6. tábori hadsereg III. páncéloshadteste mindössze 30 perces tüzérségi előkészítés után lendült támadásba. A főcsapás Alsótarnóca és Seregélyes között a szovjet 26. hadsereg 30. lövészhadtestét érte. Seregélyes irányában a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 356. gyaloghadosztály a 23. és 1. páncéloshadosztály, valamint az 509. nehézpáncélos-osztály mintegy 100 páncélosának támogatásával egy-másfél km-t szorította vissza a szovjet csapatokat. A német 1. páncéloshadosztály Bradel harccsoportja délután elfoglalta Seregélyest. A szovjetek a rés lezárására 104. gárda-lövészezredet Sárkeresztúr északi vasútállomásnál vetették be. Beérkezőben volt a 21. lövészhadosztály is. A 18. harckocsihadtest 110. és 170. harckocsidandárait Seregélyes délkeleti előterébe vonták előre, ahol azok lesállásokat foglaltak el. Az 1. gárda-gépesítetthadtest átcsoportosított részei Sárkeresztúrnál készültek a védelemre. A 33. lövészhadtest Dunaföldvár körzetében gyülekezett. A 4. gárdahadseregtől három páncéltörő tüzérezred érkezett a Velencei-tótól délre húzódó terepszakaszra.
A Balaton és a Sárvíz-csatona között az 1. SS-, 12. SS-páncéloshadosztály, a magyar 25. gyaloghadosztály, valamint a 3. és 4. lovashadosztály erői lendültek támadásba. Az első nap végére mindössze két km mélyen hatoltak be a szovjet 135. és 104. lövészhadtest védelmébe. Az 1. SS-páncéloshadosztály 2. SS-páncélgránátos-ezredének harccsoportja a felázott talajon küszködve kora délután elfoglalta és megtartotta a 149-es magaslatot Kislángtól északkeletre. A hadosztály páncélozott harccsoportja Kisláng északkeleti előteréből a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály erőinek hátába, délnyugat felé indított támadást. Két km megtétele után az SS-páncélosok a 149-es magaslattól nyugatra elakadtak a sárban. A szovjetek által telepített aknamezők számos német harckocsit és rohamlöveget harcképtelenné tettek. Nehezítette a németek dolgát, hogy lőszerhiány miatt saját tüzérségük csak alig támogathatta a küzdő csapatokat. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja valamivel később kezdte meg előrenyomulását keleti irányban. Az 1. SS-páncélvadászosztály két század Panzer IV/70 vadászpáncélosa által támogatott SS-páncélgránátosok közelharcban áttörték a szovjetek állásait, és este elérték Soponya nyugati szélét. Két zászlóaljuk átkaroló manőverével betört a helységbe, de annak déli része a szovjetek kezén maradt. A vadászpáncélosok zöme ekkorra már elakadt a sárban, s ennélfogva a német gyalogságnak támogatásuk nélkül kellett harcolnia.
A 12. SS-páncéloshadosztály is a szovjetek jól kiépített és mélyen tagolt állásrendszerébe ütközött. Az SS-páncélgránátosok az első támpontok bevétele után elakadtak. A 26/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj már 4 óra 45 perckor, Ödönpusztától 500 méterre kénytelen volt beszüntetni támadását. A zászlóalj felderítése egymás mögött öt szovjet lövészárkot azonosított. A szovjet tüzérség erős tüze jelentős veszteségeket okozott azoknak az SS-175csapatoknak, amelyek az elfoglalt szovjet állásokon kívül rekedtek. A fagyos föld meggátolta a katonákat abban, hogy beássák magukat. A szovjet csatarepülőgépek alacsonytámadásai tovább lassították a németeket. A német páncélosok zömét a kedvezőtlen talajviszonyok miatt nem lehetett bevetni, ezért a harcot zömmel a gyalogság vívta.
Március 7-én reggel a német csapatok a szovjet 26. hadsereg sávjában kilenc gyalogezrednyi élőerővel, 170 páncélossal és az I. repülőhadtest vadász- és csatarepülőgépeinek támogatása mellett folytatták támadásukat. Az I. lovashadtest erői csekély előrehaladást értek el Enying felé. Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya elfoglalta Kálozt és Soponyát, de a tisztogató harcok még másnap is tartottak. A 9. SS-páncéloshadosztály folytatta az előző este megkezdett támadását. Balszárny-csapatai elfoglaltak egy tanyát Seregélyesnél, és felvették a kapcsolatot a III. páncéloshadtest erőivel, amelyek előző nap hídfőt foglaltak a Sárvíz-csatornán. A hadosztály jobb ütemben haladó jobbszárnya a 2. SS-páncéloshadosztály erőihez csatlakozott. A középen támadó SS-csapatok azonban egy erősen védett magaslat birtokbavételéért Seregélyestől három km-re délnyugatra az esti órákig harcoltak. A szovjet 5. gárda-lovashadtestet a Sárvíz-csatorna keleti partja mentén Hatvanpuszta, Simontornya és Ozora körzetében, illetve a Sió-csatorna déli partján védelembe rendelték. Ide csoportosították át a 208. önjáró tüzérdandár két ezredét is. A 27. hadsereg 35. gárda-lövészhadteste megszállta a 26. hadsereg második védőövét. Seregélyestől keletre a szovjetek egy három km-es szakaszon 160 löveget és aknavetőt összpontosítottak. A 3. Ukrán Front védelme megerősödött, a német csapatok viszont meggyengültek. Tolbuhin marsall törzsének adatai szerint a németek az első két nap alatt 4000 katonát és 100 páncélost veszítettek. A második nap végére a németek a Velencei-tótól délre négy, a Sárvíz-csatornától nyugatra pedig hét km mélyen ékelődtek be a szovjet csapatok védelmébe.
Március 8-án az I. lovashadtest továbbra sem boldogult a szovjet védelemmel. Az este 21 órakor indított éjszakai támadása sem vezetett eredményre. A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán Adony irányában bevetették a 2. SS-páncéloshadosztályt is. A szovjetek által támpontokká kiépített magaslatok között aknamezők húzódtak. Beásott harckocsik és páncéltörő reteszállások állták el a német páncélosok útját. A 2. SS-páncéloshadosztály gyalogságát támogató harckocsik és rohamlövegek a balszárnyon ismét beragadtak a sárba, a jobbszárnyon pedig egy szovjet páncélelhárító körlet oldalazó tüze tartóztatta fel azokat. A 2. SS-páncéloshadosztály aznap 26 bevethető harckocsival, 22 rohamlöveggel és vadászpáncélossal, valamint 75 lövészpáncélossal és páncélgépkocsival rendelkezett.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya március 8-án csak késő délután folytatta támadását. A jobbszárnyon bevetett 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja Káloztól dél felé támadott, és este elfoglalta Nagyhörcsökpusztát. A páncéloscsoport estig csatlakozott hozzá. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljai egész nap Soponya és Káloz megtisztításával voltak lekötve. Az 1. SS-páncélosezred alárendeltségében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály összesen 31 harcképes Tiger B harckocsival és Flakpanzer IV légvédelmi páncélossal, illetve kilenc lövészpáncélossal rendelkezett. A 12. SS-páncéloshadosztály Dég felé folytatta támadását. A harckocsik és lövészpáncélosok által támogatott 25. SS-páncélgránátos-ezred elfoglalta Pinkócpusztát. Estig az ezred, élen a páncélosokkal, elérte a Dég–Enying utat, és Dégtől három km-re nyugatra éjszakázott. A 26. SS-páncélgránátos-ezred 5 óra 15 perckor indított ismét támadást. Az egyik támogató vadászpáncélos hamarosan harcképtelenné vált. Az ezred estig Déget északkeletről négy km-re megközelítette. A Dég felé vezető utat a szovjetek páncéltörő ágyúkkal is megerősített állása fedezte. Ennek az állásnak a felszámolására, éjszakai harcra a hadosztály páncélozott harccsoportját vetették be. A kötelék az 560. nehéz páncélvadászosztály két századából, néhány Panzer IV harckocsiból és légvédelmi páncélosból, és a 12. SS-páncélos-felderítőosztály részeiből, összesen mintegy 40 páncélozott harcjárműből állt. A harccsoportnak Antalmajorig kellett előretörnie, hogy támogassa a másnapi Dég elleni támadást.
Március 9-én a 2. SS-páncéloshadosztály tüzérsége reggel 5 órakor rövid, heves tűzelőkészítést hajtott végre. Az SS-páncélgránátosok a 149-es, 153-as és 159-es magaslatok irányába indítottak támadást. Az első két magaslatot sikerült is elfoglalniuk. Délelőtt az SS-hadosztály páncélozott harccsoportja is támadásba lendült. Célja a 159-es magaslat birtokbavétele volt. Ez idő alatt a 3. SS-páncélgránátos-ezred a bevett szovjet védőállásokban maradt és felkészült, hogy biztosítsa a hadosztály jobbszárnyát, mivel a német arcvonal a jobbszomszéd I. SS-páncéloshadtest felé nem volt folytonos. A Sárosdtól nyugatra, illetve Seregélyestől délre harcoló 9. SS-páncéloshadosztály több, páncélosokkal támogatott szovjet támadást vert vissza. A szovjetek eközben elfoglaltak egy magaslatot Sárosdtól három kilométerre nyugatra, a németek ezt követő ellenlökése viszont betört a szovjetek fővédőövébe. Délután 16 óra körül újabb német támadás indult, amely Sárosdtól északnyugatra némi teret nyert. A hadosztály erejéből ennél többre nem futotta. Szovjet források szerint Sárszentágotánál a szovjetek bevetettek két hadrendi szám nélküli tüzérosztályt, amelyből az egyik nyolc Hummel önjáró tarackkal, a másik pedig hat Nashorn páncélvadássszal volt felszerelve. A zsákmányolt német önjáró lövegeket korábbi tulajdonosaik a harcokban mind kilőtték.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztályának páncéloscsoportja a kedvezőtlen talajviszonyok és az aknamezők ellenére ismét úgy harcolhatott, mint azt korábban a keleti hadszíntéren tette. Elöl széles vagy tompa ékalakzatban a Tiger B, Pantherek és Panzer IV harckocsik haladtak. Ezeket nyitott alakzatban a 2 és 3,7 cm-es gépágyúkkal felszerelt légvédelmi páncélosok követték, amelyeknek helységharcok esetén a páncélgránátosokat kellett támogatniuk. Velük tartott néhány Panther harckocsi is, amelyek a felbukkanó szovjet páncélosok ellen vették fel a küzdelmet. A harckocsik mögött a lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóalj bontakozott szét. Miután a hadosztály jobbszárny-csapatai elérték a Jánosháza-major körüli magaslatokat, a szovjetek páncéltörő reteszállása és a Sió-csatorna déli partjáról lőtt szovjet 176tüzérségi tűz megállította azokat. A balszárnyon harcoló csapatok a Nagyhörcsökpuszta–Sáregres útvonalon előrenyomulva Huszárpuszta és Fáncspusztánál szilárd szovjet védelembe ütköztek. Miután itt az ellenállást letörték, folytatták támadásukat, de egy szovjet páncéltörő reteszállás Sáregres előtt ezeket is megállította. A németeknek késő délután a jobbszárnyon a Simontornyától nyugatra lévő magaslatokig, a balszárnyon pedig Sáregresig sikerült előrenyomulni. Az 1. SS-páncéloshadosztály éjszakára ezen a vonalon védelembe ment át. A 12. SS-páncéloshadosztály két SS-páncélgránátos-ezredének részei és páncélozott harccsoportja a reggeli köd leple alatt támadást indított Dég ellen. A helységben a németek körülbelül 12 SZU–100 önjáró lövegbe ütköztek, amelyekből többet kilőttek. A páncélosokkal együtt támadó SS-páncélgránátosok megtisztították Déget. A 25. SS-páncélgránátos-ezred és a 26/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj estig Mezőszilas északnyugati előteréig jutott. A 26/II. SS-zászlóalj a Panzer IV/70 vadászpáncélosokkal együtt – akárcsak a 26. SS-páncélgránátos-ezred I. zászlóalja – az esti órákban ugyancsak Mezőszilastól északra csoportosult. A hadosztály páncélosai délután Dégtől délkeletre tévedésből a 23. páncéloshadosztály három Jagdpanzer IV vadászpáncélosát is kilőtték.
Az I. lovashadtest 3. lovashadosztálya aznap átkelt az Enying–Dég műúton, jelentős mennyiségű hadifoglyot és zsákmányt ejtett, majd elérte a Sió-csatorna északi partján húzódó magaslatok vonalát.
Tolbuhin marsall a Velencei-tó és a Sárvíz-csatorna közötti védelmet a 27. hadseregre bízta. A 30. lövészhadtest és a 33. lövészhadtest 206. lövészhadosztálya a 27. hadsereg alárendeltségébe került. Az itteni védelmet a 207. önjáró tüzérdandár 63 SZU–100 páncélosával, az 1. gárda-gépesítetthadtesttel, valamint a 18. és 23. harckocsihadtest erőivel erősítették meg. A 26. hadseregnek a Sárvíz-csatorna és a Balaton közötti arcvonalat kellett védenie. Alárendeltségbe utalták a 33. lövészhadtestet, amely a Sió-csatorna és a Kapos déli partján felváltotta az 5. gárda-lovashadtestet. Utóbbi hadtest ezután Pálfa, Vajta és Bikács körzetében összpontosult. A Cece és Simontornya közötti védelmet a 209. önjáró tüzérdandár SZU–100 önjáró lövegeivel, egy harckocsiezreddel és két páncéltörő tüzérezreddel erősítették meg. A 3. Ukrán Front védelme ugyan megszilárdult, de a csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek. Mivel a front csaknem minden tartalékát bevetette, Tolbuhin marsall azon kéréssel fordult a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásához, hogy bevethesse a pihent és feltöltött 9. gárdahadsereget, amely március 8-án került a front állományába. A bécsi támadásra tartalékolt hadsereg bevetésére a 3. Ukrán Front parancsnoka nem kapott engedélyt.
Március 10-én a német III. páncéloshadtest arcvonalán, Seregélyestől északra az addig tartalékban álló és 67 harcképes páncélossal rendelkező 3. páncéloshadosztályt is bevetették. A német támadás aznap elérte Gárdonyt, Agárdot és Kilicsányt.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály erői heves és mindkét fél számára veszteségterhes harcok közepette birtokba vették a Sárkeresztúrtól északkeletre lévő szőlővidéket. A 2. SS-páncéloshadosztály, kihasználva ezt a sikert, a Sárosd–Sárkeresztúr útvonalig nyomult előre, és az elért terepszakaszt a szovjetek ellenlökéseivel szemben is megtartotta. A 9. SS-páncéloshadosztály egész nap zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza Sárosd és Seregélyes között.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya folytatta támadását a Simontornya és Sáregres körül létesített szovjet állások ellen. A szovjetek e két hídfőjüket a Sió-csatornán harckocsi- és gyalogsági ellenlökések sorozatával elszántan védelmezték, mivel a Cece–Simontornya útvonalon mozgatták előre tartalékaik nagy részét.
Az 1. SS-páncéloshadosztály tehermentesítésére ezen a napon bevetették a német 23. páncéloshadosztályt is, amely a Soponya–Sáregres útvonalon nyomult előre, de a szovjet tüzérségi tűz miatt csupán este érte el az 1. SS-páncéloshadosztály egységeit Sáregres előtt. A németek, miután elérték a Sió-csatorna északi partját, felkészültek az átkelésre. Ehhez azonban aknák ezreit kellett felszedniük, ami időbe telt. Az egyre erősödő szovjet tüzérség ráadásul a németek utánpótlási útvonalát is belőtte. A 12. SS-páncéloshadosztály 26. SS-páncélgránátos-ezrede 21 óráig elfoglalta a jelentősen megerődített Mezőszilast, majd még az éjszaka folyamán előrenyomult Igar északi körzetéig.
Az I. lovashadtest két német lovashadosztálya, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály részei elfoglalták Enyinget, és dél-délkeleti irányban előrenyomultak Balatonszabadi és Mezőkomárom északi előterébe.
Az ötödik nap végére a német csapatok áttörték a 3. Ukrán Front fő- és második védőövét, de nem sikerült a szovjet csapatokat két részre szakítaniuk, és elérniük a Dunát. A 6. (SS-) páncéloshadsereg erői március 10-én a Sáregres–Lajoskomárom–Enying–Balaton általános vonalon harcoltak. A németek tartalékát 63 bevethető páncélosával már csak a Mór körzetében tartalékban levő 6. páncéloshadosztály jelentette.
Március 11-én az I. lovashadtest jobbszárny-csapatai estig Siófoktól három km-re északkeletre elérték a Balatont. A III. páncéloshadtest 40 tüzérüteg, 16 aknavető-üteg és 12 hatcsövű sorozatvető 30 perces tűzelőkészítése után, három gyalogezrednyi erővel és 50 páncélossal a 27. hadsereg 35. gárda-lövészhadtestének 78. és 133. lövészhadosztálya ellen felújította támadását Agárd és Felsőbesnyő irányában. A németeknek azonban csak 500-600 métert sikerült beékelődniük a szovjet védelembe.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán német csatarepülőgépek támogatásával a 2. SS-páncéloshadosztálynak sikerült ismét felújítani a támadást. A sikeresen kibontakozó előretörés során délelőtt a németek elfoglalták Csillagmajort. A szovjet 36. gárda-lövészhadosztály Sárkeresztúrt különösen elszántan védelmezte. A 2. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Sárkeresztúrtól keletre Henrik-majorig tört előre. A Sárkeresztúrt védő szovjetek sikerrel álltak ellen a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály támadásainak.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya a 23. páncéloshadosztállyal közösen próbálta meg felszámolni 176a szívósan védett szovjet hídfőket Simontornya és Sáregres körzetében. A megerősített szovjet tüzérség és a csatarepülőgépek állandó támadásai tovább szilárdították a 68. gárda- és a 236. lövészhadosztályok védelmét. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncélgránátos-harccsoportjai a 12. SS-páncéloshadosztály alárendelt 26. SS-páncélgránátos-ezredével közösen ennek ellenére Simontornya és Ozora között kijutottak a Sió-csatorna északi partjára. A 23. páncéloshadosztály betört Sáregresre, de estig nem tudta birtokba venni. A Dél Hadseregcsoport elképzelése szerint az 1. SS-páncéloshadosztálynak a Sió-csatornán, a 23. páncéloshadosztálynak pedig a Sárvíz-csatornán kellett hídfőket foglalni abból a célból, hogy innen kiindulva a rendelkezésre álló páncélozott erőkkel támadást indítsanak a két dunai átkelőhely, Dunaföldvár és Dunapentele irányában.
Március 12-én az I. lovashadtest 4. lovashadosztálya és 3. lovashadosztályának részei Mezőkomáromtól nyugatra, Ádánd közelében átkeltek a Sió-csatornán, majd egy három km széles és két km mély hídfőt foglaltak el annak délnyugati partján. Enying körzetében négy Panther, hét közepes harckocsi és két StuG. III rohamlöveggel a szovjetek egy zsákmány-harckocsizászlóaljat akartak bevetni. A köteléket azonban szovjet csatarepülőgépek támadták meg, s ennek következtében kettő páncélos kiégett, öt pedig megsüllyedt a sárban. A németek ezek egy részét később elvontathatták, mivel a szovjetek a Kapos mentén egy olyan Panther harckocsit találtak, amelyen furnérlap takarta a felfestett vörös csillagot.
Aznap tovább folyt a harc Simontornya térségében is. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 26. SS-páncélgránátos-ezreddel együtt felkészült az újabb támadásra. Hajnali 4 óra 30 perckor az 1. SS-páncélgránátos-ezred, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei Igartól délre támadást indítottak a Sió-csatorna felé, de Simontornyától nyugatra a parton elakadtak. Késő délután azonban sikerült az átkelés, miután az SS-páncélos-utászok roham- és gumicsónakokat is bevetettek. Miután a németek átlépték a vasútvonalat, rohammal bevették a déli parton húzódó magaslatokat. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a páncélgránátosok egy részével eközben megindult Simontornya felé, és betört a helység nyugati felébe. A háztól házig vívott heves helységharcban a németek öt harckocsit veszítettek, de végül elfoglalták Simontornyát.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja újabb támadásával birtokba vette Henrik-major egészét. Ezen településnél azonban olyannyira megerősödött a szovjet ellenállás, hogy a németek kénytelen voltak védelmi állást foglalni. A páncélozott harccsoport ezzel a II. SS-páncéloshadtest délkeleti irányban legmélyebben előretört csoportosítása lett. A keskeny folyosóban Henrik-majorig csupán éjszaka lehetett utánpótlást szállítani. A 2. SS-páncéloshadosztály egyéb kötelékei a 44. birodalmi gránátoshadosztállyal közösen északról és keletről betörtek a 36. gárda-lövészhadosztály által védett Abára, majd a helység elfoglalása után tovább nyomultak dél felé.
A III. páncéloshadtest 1., 3. és újonnan bevetett 6. páncélos-, valamint 356. gyaloghadosztálya, a 44. birodalmi gránátoshadosztály részei és az 509. nehézpáncélos-osztály mintegy 150 harckocsi, vadászpáncélos és rohamlöveg támogatásával folytatták támadásukat a 35. gárda- és 30. lövészhadtest állásai ellen. A németek a nap végére visszaszorították a szovjeteket, elfoglalták a 184-es magassági pontot, és kijutottak a hadsereg-védőöv első állásáig.
Március 13-án a III. páncéloshadtest 120 páncélossal támadva visszaszorította a 35. gárda-lövészhadtest 78. és 163. lövészhadosztályát, és behatolt a hadsereg-védőöv első állásába. A szovjetek egy három km-es szakaszra ismét 170 löveg és aknavető tüzét összpontosították, s ez a tűzerő lelassította a németek támadását.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán különösen Henrik-major körül folytak heves harcok. Az itt védekező 2. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját a szovjetek három oldalról is támadták.
Az I. SS-páncéloshadtest az 1. SS-páncéloshadosztály által az előző nap kialakított hídfő kibővítéséért harcolt. A 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei elkeseredett harcok után elfoglalták a 220-as magaslatot Simontornyától délre. A hídfő védelmében az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj a jobbszomszéd 12. SS-páncéloshadosztálytól kapott utászszázad segítségével hozzálátott a hídveréshez. A munkálatok az erős szovjet tűz miatt lassan haladtak, majd az estére elkészült híd egy német páncélos alatt beszakadt. A túlparton lévő hídfőben harcoló SS-páncélgránátosok támogatására rendelt Panzer IV/70 vadászpáncélosok közül emiatt csak kettő kelhetett át a déli partra, amelyek hatásos tűztámogatást adtak és két szovjet önjáró löveget harcképtelenné tettek. A híd megjavítása után újabb négy SS-vadászpáncélos haladhatott át rajta.
Az I. lovashadtest arcvonalán a 3. és 4. lovashadosztály erői ádándi hídfőjükben harckocsikkal támogatott szovjet támadásokat vertek vissza. A 3. lovashadosztálynak alárendelt magyar 14. gyalogezred harc nélkül bevonult Lajoskomáromba.
Március 14-én a német hídfő kiterjesztésére tett kísérletek tovább folytatódtak. Délelőtt az 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részeinek állandó szovjet ellenlökéseket kellett visszaverniük. Délután a két SS-páncélgránátos-ezred ment át támadásba, és sikerült elfoglalniuk a Simontornyától délkeletre lévő 115-ös magaslatot, s ezzel tovább szélesítették a hídfőt. Időközben a Sió-csatornán átívelő híd tüzérségi találat miatt nehezebb járműveket már nem bírt el. Kissé nyugatabbra a németek ezért újabb híd építésébe kezdtek. A 2. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélvadászosztály vadászpáncélosaival és a 23. páncéloshadosztály erőivel Sáregrestől támadást intézett a szovjetek Sárvíz-csatornán foglalt hídfője ellen, s visszavetették azokat a túlsó partra Cece irányában.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztályának sávjában egyre elkeseredettebb harcok dúltak. A 44. birodalmi gránátoshadosztállyal együtt támadó 3. SS-páncélgránátos-ezred csapatai Sárkeresztúr északi pereméig nyomultak előre. A 2. SS-páncélos-felderítőosztály a Sárvíz-csatornán Káloznál kialakított hídfőjéből Sárkeresztúr irányában indított támadást. A kezdeti sikerek 178után a szovjetek friss tartalékok bevetésével és 10-20 páncélos támogatásával ellenlökéseket indítottak, s a németeket visszaszorították. A német 6. hadsereg III. páncéloshadteste a Velencei-tótól délre még két napig folytatta támadási kísérleteit, de jelentősebb sikert már nem ért el. A hadtest március 6. és 15. között mindössze 12 km mélyen tört be a szovjet védelembe.
Az I. lovashadtestbe tartozó magyar 25. gyaloghadosztály a Balaton déli partja mentén nem tudta elérni a Sió-csatornát. A 3. és 4. lovashadosztály a csatorna délnyugati partján tovább védte ádándi hídfőjét, és a németek öt szovjet páncélost kilőttek.
Az offenzíva kilencedik napján a németek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek “hadműveleti jelentőségű ellentámadásra” készülnek. Mivel a 3. Ukrán Front előkészületeit főként Székesfehérvár és Zámoly között észlelték, a 6. (SS-) páncéloshadsereg zsákszerűen beugró arcvonala mögött veszélyes szovjet csapatösszevonások körvonalazódtak.
Március 15-én az I. lovashadtest arcvonalán a magyar 25. gyaloghadosztály továbbra sem jutott közelebb a Sió-csatornához. A 3. és 4. lovashadosztály erői viszont szerényebb mértékben kiszélesítették hídfőjüket Ádánd körzetében.
Az 1. SS-páncéloshadosztály csapatai Simontornyánál ugyancsak hídfőjük további kibővítéséért harcoltak. Az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek délig sikerült a hídfőt 500 méterrel kimélyíteni, és a 133-as magaslatot is elfoglalni. Az I. SS-páncéloshadtest erői egyre lassabban haladtak déli irányban. A hadtest keleti szárnya nyitott volt, s a dombos terep sem kedvezett a páncélosok alkalmazásának. Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka ezért azt tervezte, hogy az I. és II. SS-páncéloshadtest, valamint a III. páncéloshadtest erőivel a Sárkeresztúr–Gárdony vonalról kelet felé indít támadást. Ennek érdekében az I. SS-páncéloshadtest erőit is át kellett csoportosítania, de a szovjetek megtévesztése miatt az ádándi és simontornyai hídfőt egyelőre még tartani kellett.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztálya arcvonalán a legsúlyosabb harcok Henrik-major körül tomboltak. A három irányból támadó szovjeteket egyelőre visszaverték, de a védők veszteségei egyre nőttek. Az előretolt állás feladását a II. SS-páncéloshadtest ismét elutasította. A hadosztály páncélos-felderítőosztályát Káloztól északkeletre lévő hídfőjében egy újabb éjszakai roham után napközben három szovjet lövészzászlóalj támadása érte, de az SS-csapatok négy 21 cm-es tarack hatásos tűztámogatásával még kitartottak. A 3. SS-páncélgránátos-ezred kelet felől a Sárkeresztúrnál levő vasútvonalat támadta, eredménytelenül.
A harcászati meglepetés hiánya, az erősen felázott talaj, az elégtelen tüzérségi lőszerkészlet, a légi fölény nélkülözése és a szovjet 3. Ukrán Front csapatainak kiválóan megszervezett, mélyen tagolt védelme mind közrejátszott abban, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1945. március 16-án, a szovjetek bécsi támadó hadműveletének megindulásakor még igencsak távol állt kitűzött céljától, a Dunától. Arcvonala ekkor Gárdony, Szabolcs-tanyától nyugatra, Seregélyestől keletre, Sárosdtól nyugatra, Henrik-major, Sárkeresztúrtól északra, Hatvanpuszta, Simontornya, Mezőkomárom és a Balaton között húzódott.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg egységei a Sárvíz-csatornától nyugatra mindössze 30 kilométer mélyen törtek be a 3. Ukrán Front védelmébe. A hadsereg március 6. és 13. között 963 halottat, 4328 sebesültet és 628 eltűntet, összesen 5919 főt veszített. Páncélosai közül március 13-ig ugyan csak 30 harckocsi és 11 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos semmisült meg a harcokban, de a német offenzíva nyolcadik napján, azaz 13-án már csak 99 harckocsi és 105 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos maradt bevethető állapotban. A 2. páncéloshadsereg vesztesége március 6. és 13. között 508 halott, 2897 sebesült és 157 eltűnt, a 6. hadseregé pedig 474 halott, 2093 sebesült és 310 eltűnt volt. Rajtuk kívül az E Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste március 6. és 12. között további 506 halottat, 1798 sebesültet és 156 eltűntet, összesen 2460 katonát jelentett. A német támadás élőerő-vesztesége március 6. és 13. között összességében mintegy 14 ezer 800 főre tehető. Március 15-én a Dél Hadseregcsoport 1796 harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel rendelkezett, de ebből csupán már csak 772 páncélosát vehette igénybe.
Szovjet adatok szerint a németek március 6. és 15. között 45 ezer katonát, mintegy 500 páncélost, 280 löveget és aknavetőt, 500 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, valamint 50 repülőgépet veszítettek. Ennek ellentmondanak a német adatok, amelyek szerint a német támadó csoportosítás veszteséglistáján március 13-ig összesen 46 megsemmisült páncélos, öt lövészpáncélos, 19 tüzérségi löveg, 22 aknavető, két légvédelmi gépágyú, 171 géppuska és 67 géppisztoly szerepelt. A 6. (SS-) páncéloshadsereg március 6. és 15. között 110, a 6. tábori hadsereg III. páncéloshadteste pedig további 92 szovjet páncélos kilövését jelentette.
A 3. Ukrán Front a balatoni védelmi hadművelet megvívása közben összesen 32 ezer 899 főt, ebből 8492 halottat és eltűntet veszített.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
