A végső roham Németország ellen | Magyarok a II. világháborúban

72A végső roham Németország ellen

1944. február 20-tól június végéig egy új szakasz kezdődött az angol-amerikai bombázások történetében. A támadások sorát, a döntőnek bizonyuló Operation Argument (Érvelés-hadművelet) nyitotta meg. Február 20-a és 27-e között az Angliában állomásozó 8., és a Dél-Olaszországba települt 15. amerikai légi hadsereg megállás nélkül támadta a német légierő bázisait, és a repülőgépgyártás központjait. Az eredmények alapján „nagy hét”-nek (Big Week) nevezett időszakban a bombázók 3800 bombázó-bevetéssel, az addigi legnagyobb csapást mérték a német repülőgépgyártásra, míg a több mint 1200 vadászrepülőgép közben támadott minden levegőben lévő német repülőgépet. Az amerikai veszteségek a „nagy hét” végén csupán 6 százalékot mutattak, ami minden várakozást fölülmúlt. Március 6-án először támadták amerikai gépek Berlint. Közel 700 bombázó repülőgép intézett támadást, és ismét bebizonyosodott, hogy a német légvédelem már nem tudja visszaverni ezeket a kötelékeket.

A háttérben azonban már a várva várt partraszállás előkészítése zajlott.

A második arcvonal létrehozására a közvetlen okot egyértelműen a szovjet sikerek szolgáltatták. Az amerikai és angol vezetőknek szembesülnie kellett azzal, hogy a Vörös Hadsereg saját haderejével képes akár Nyugat-Európát is felszabadítani. Világossá vált az is, hogy Németországot a közeljövőben csak a „távolsági légi hadműveletekkel” nem győzhetik le. Egy partraszállási terv előkészítése és kidolgozása érdekében már 1943 áprilisában felállították az európai 73szövetséges expedíciós erők főparancsnokságának a törzsét. A törzs élén F. Morgan tábornok állt, s neki jutott az a feladat, hogy a főparancsnok kinevezéséig irányítsa a kidolgozó munkát. A parancsnok személye rövid idő múlva ismertté vált, Dwight D. Eisenhower tábornokot nevezték ki a szövetséges expedíciós erők legfelsőbb parancsnokának. Az előkészületek, ha lehet, még jobban felgyorsultak. A Bomber Commandot, annak heves tiltakozása ellenére, az amerikai 15. és 8. légi hadsereggel együtt 1944. április 14-én Eisenhower alárendeltségébe helyezték. Így a szövetséges főparancsnokság 12 000 repülőgéppel rendelkezett, amelyek közül 3500 nehéz-, és 1600 közepes bombázó volt.

Az invázió előtt az összevont légierő feladata az volt, hogy szigetelje el a partraszállás tervezett helyszínét, Normandiát, Franciaország többi részétől. Ezzel akarták elhárítani, de legalább késleltetni a német tartalékok támadását a partra tett erők ellen. Ezért április közepétől egészen június 6-ig, több mint 50 célpont ellen hajtottak végre támadást, és közel 71 000 tonna bombát dobtak le. A legnagyobb erőkkel a francia vasútvonalakat támadták, amelyeknek 60 százaléka semmisült meg.

Kiemelt feladat volt azonban az abszolút légi fölény kivívása Franciaország fölött, és ennek részeként 32 német repülőteret támadtak a tervezett hídfőktől 150 kilométeren belül.

A közvetlen légi előkészítés június 5-én 22 óra 30 perckor kezdődött meg, és a deszantcsapatok kirakása előtt 10 perccel fejeződött be. 2600 repülőgép 150-200-as csoportokban hullámszerűen támadta a deszantolás körzetébe eső német csapatokat és védelmi állásokat. A ledobott 9400 tonna bombának a fele 100 fontos volt, amelyeket közvetlenül a tengerparton oldottak ki, hogy lövészgödröket alakítsanak ki a hídfőbe beérkező erők részére. 6-án, az invázió napján a szövetségesek közel 15 000 bevetést hajtottak végre, amire a német válasz 500 bevetés volt.

A hídfőből történő kitörés után a szövetségesek célpontja a hátországban található célpontok bombázása volt. Május 12-e és szeptember 19-e között teljesen megsemmisítették Németország repülőbenzin-termelését, és súlyos csapásokat mértek a még üzemelő hadiipari gyárakra.

A német válasz 1944. június 13-án érkezett. Pilóta nélküli repülőgépek, V-1-esek támadták Dél-Angliát. A fasiszta propaganda „csodafegyvernek” nevezte a V-1-et (Vergeltung = megtorlás), amely majd megfordítja a háború kimenetelét. 1945 májusáig több mint 10 000 ilyen eszközt indítottak, és Anglián kívül támadták a belga területeket is. Több ezer halott és sebesült jelezte, hogy veszélyes, nehezen leküzdhető fegyverről van szó.

1944. szeptember 8-tól már az első valódi rakétafegyverek, a V-2-esek támadták Angliát. A több mint 3000 indított rakétával Dél-Anglián kívül támadták még Párizst, Antwerpent, Brüsszelt és Lüttichet. A pusztítás nagy volt. 15 000 halott, több mint 50 000 sebesült és felmérhetetlen anyagi kár. Az angolok járőröző vadászrepülőgépekkel, léggömbzárakkal és a légvédelmi tüzérség összefogott tüzével válaszoltak a kihívásra.

A német-szovjet arcvonalon 1944 őszétől a szovjet légierő hatalmas fölényre tett szert. A román és a bulgár kiugrás nagyban megkönnyítette a szovjetek dolgát, de egyben megpecsételte a Kárpátokban védő magyar erők sorsát is. A fő hadszíntéren viszont már teljes erővel folyt a döntő offenzíva, a visztula-oderai hadművelet megtervezése, amelyet 1945. január 14-én a Belorusz és az Ukrán frontok indítottak meg. A gyors előretörés eredményeként áprilisban megindulhatott a berlini hadművelet, amelynek eredményeként a Vörös Hadsereg május 2-án elfoglalta Berlint, miközben elérte az Elbát.

A hadműveletek során a szovjet légierő szilárdan kezében tartotta a légi uralmat. Folyamatosan rombolták az ellenség védelmi berendezéseit, pusztították és lefogták tűzeszközeit és élőerejét. A berlini hadművelet alatt teljesen szétverték az irányukban tevékenykedő német légierőt. Az összfegyvernemi hadseregekkel szorosan együttműködve éjjel-nappal csapásokat mért az ellenségre. Az utakon és a harcmezőkön, a mélységből történő előrevonásuk vagy a bekerítésből való kitörésük közben egyaránt bombázta az ellenség csapatait, rombolta azok vezetési rendszerét.

Közben a nyugati arcvonalon a szövetségesek súlyos harcok után szétverték a Normandiában védő német erőket. 1944. június 26-án az angol-amerikai csapatok elfoglalták Cherbourgot. A szövetséges sikerek hatására augusztus 16-án Párizsban felkelés tört ki, és a franciák lefegyverezve a helyőrséget, egy hét alatt fölszabadították a francia fővárost.

Október végén az amerikaiak már Aachenbe értek, míg a britek hídfőt létesítettek a Maas folyón. December első napjaiban az amerikaik már a Saarnál voltak és úgy vélték, a karácsonyt már otthon tölthetik. A rossz időjárás miatt azonban többször szüneteltetni kellett a légi felderítést, ezért meglepetésként érte őket, hogy december 16-án a német csapatok megindították utolsó nagy ellentámadásukat az Ardennekben, ott, ahol úgy vélték, jobban védve és rejtve vannak a szövetséges légierő elől. Céljuk az amerikai erők szétvágása és Antwerpen elérése volt. A németeket segítette ekkor a továbbra is rossz időjárás, így a szövetséges légierő nem tudta hatékonyan támogatni az amerikai hadosztályokat. A támadás azonban a kezdeti sikerek és főleg a nagy üzemanyaghiány miatt hamar kifulladt. A szövetségesek rendezték soraikat, és rövid időn belül visszaállították az eredeti helyzetet.

Az angol és amerikai hadászati bombázók 1945. január végétől nappal és éjszaka szinte akadálytalanul bombázhatták a németországi célpontokat. Az év első nagy csapása február 3-án, Berlin ellen irányult. 1000 repülő erőd hajtotta végre az eddigi legsúlyosabb támadást a főváros ellen. Drezdát 13-án és 14-én érte történetének legnagyobb pusztulása. Először több mint 800 angol bombázó támadta két hullámban a várost, majd másnap 300 amerikai négymotoros gép fejezte be a pusztítást. 35 000 halott, több ezer sebesült, 350 000 hajléktalan volt az „eredmény”. Hasonló támadások érték Magdeburgot, Chemnitzet, Lipcsét, Hallét. Április 14-én 500 angol bombázó pusztította Potsdam belvárosát, míg 25-én a 8. amerikai légi hadsereg a plzeni Skoda-gyárat tüntette el a föld színéről.

A nyugati arcvonalon 1945 februárjában aztán kezdetét vette a döntő szövetséges szárazföldi offenzíva is. Március 5-én elfoglalták Kölnt, majd a hónap végén átkeltek az Alsó-Rajnán.

Április 16-án megindult a szovjetek Berlin elleni támadása. 24-én az első szovjet csapatok betörtek a városba, így megkezdődött a német főváros közvetlen ostroma. Ennek eredményeként Hitler 29-én, politikai végrendeletében, a hatalmat Dönitz tengernagyra ruházta. Egy nap múlva, amikor Eva Braunnal öngyilkosságot követett el, már szovjet zászló lengett a Reichstagon. Április 27-én az olasz fasiszta vezért is elérte végzete. Mussolinit az olasz partizánok a Como-tó környékén elfogták és kivégezték.

Április 25-én az amerikai erők az Elbánál találkoztak a szovjet csapatokkal. A német birodalom utolsó napjait élte.

Áprilisban, Olaszországban is sikert sikerre halmoztak a szövetségesek. Kijutottak a Gót-vonal mögé, elérték a Pó-síkságot, és április 25-én fölszabadult Milánó. Az észak-olaszországi általános felkelés pedig még jobban felgyorsította az olasz területek teljes felszabadítását, igaz, a megtorló német bombázások hatalmas károkat okoztak.

1945. május 8-án a német hadsereg feltétel nélkül letette a fegyvert, 9-én, Prága elfoglalásával pedig véget ért a háború Európában.