133. HAZAFISÁG ÉS KEGYELET
133. HAZAFISÁG ÉS KEGYELET
Az a határozat, mely az emlékkerti kőoroszlánt szívesen el engedi vitetni, de az új emlékfelállítás kérdését bizonytalan időkig tanulmány tárgyává óhajtaná tenni: csak egy tünet, egy korrajzi adat.
Azt a régi igazságot bizonyítja, hogy Debrecen csak az idegen szemében erős, hazafias és magyar – valóságban pedig a sok tucat közül egy: áldott termőhelye a kormány iránti bizalomnyilvánításnak, hiperlojálizmusnak és kegyért esengő mamelukoknak.
Fáj ez a beismerés, de így van.
Amik itt nap nap után történnek – mind ezt bizonyítják.
Hogy a városi és megyei gyűléstermek szégyenletes eseményeinek legyen egy méltó epilógjuk, Debrecen város jog- és pénzügyi bizottsága javasolja a nagy idők egyetlen emlékének: az emlékkerti kőoroszlánnak az elszállítását.
Nem vallja be, hogy ez a tulajdonképpeni cél, hanem a jól ismert „kérdés-tanulmányozás”-sal akarja végképpen elsekélyesíteni egy Debrecenhez méltó szabadság-emlék felállítását.
A fogás nem új. Az efféle fogásokat és kifogásokat ismerjük minden olyan esetben, mikor a szolgaiasságban született lojalitás érdemet akar szerezni abból, hogy nem tud, nem akar hazafi lenni.
Ott van a budapesti Kossuth-szobor példája. Fényesen bizonyítja, nagyon fényesen, azt a kegyeletlen, hazafiatlan gondolkozást, amelyből – úgy látszik – példát merítettek Debrecen „intéző” körei is.
Eddig csak azt hallottuk mindig, hogy feledni kell, most már emlékezni sem lesz szabad. Nem. Mert félnek bizonyos urak, hogy az ő gutgezinnt voltukra árnyat fog vetni, ha megmutatják, hogy ők magyarok és hazafiak.
Ettől félnek bizonyára azok is, kik a főiskola oratóriumában nem engedik az ifjúságnak azt az emléktáblát behelyezni, mely a szabadságharc nemzetgyűlésének tanácshelyét jelölné meg.
A kőoroszlánt vigyék ki a városból, az emléktáblát helyezzék el az emeleti folyosó falába!…
Ilyen a mi kegyeletünk. Ilyen a mi hazafiasságunk.
A szívünk örül, hogy a bécsi Albrecht-ünnepélyen a magyar lobogónak is hely jutott, de a mi nagyjaink: a legnagyobbak s a magyar história legnagyobb kora a feledés homályában maradhatnak.
Az emlékkerti kőoroszlán kérdésének csak egy megfejtése lehet.
A kőoroszlánt – jól van – helyezzék a jeltelen honvédsírok felé. Régi cél, régi terv, s az emlékmű ott is méltó helyen lesz.
De ez addig meg nem történhetik, míg Debrecen városa ki nem mondja egy Debrecenhez s a nagy időkhöz méltó szabadságszobor haladéktalan felállítását!…
Ezt nem lehet elütni sem pénzkérdéssel, sem „tekintetek”-kel, sem – tanulmányozással!…
Több hazafiságot, több kegyeletet kérünk az illetékes faktoroktól. Örök szégyen lenne, ha éppen a nagy idők félszázados évfordulóján dokumentálná a legmagyarabb város azt a harminckét év óta egyre terjedő hazafiatlanságot, amit úgy hívnak, hogy – osztrák–magyar hazafiasság!…
És még egy kérdést. Hát a debreceni Kossuth-szobor ügye is olyan sorsra fog jutni, mint a budapestié?… Akik a szegény kőoroszlántól is félnek, hogyne félnének annak az embernek a szobrától, ki Debrecenben volt a legnagyobb, s kinek debreceni működése alatt volt legnagyobb Debrecen!!…
Debreczen 1899. május 27.
A. E.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
